Álomkő!

- Drágám! Megjöttem! Itthon vagy?- kiabált fel a lépcsőn, miközben levette a kabátját. Végre hazaért. Hosszú volt az út.

- Itt vagyok!- szólt ki férje a konyhából. Egy virágos kötény volt rajta, a haja szanaszét állt.

- Mit csinálsz? Hol van Mary?- nézett körül nevetve a nő.

- Szabadnapot kapott, a bejárónőknek is lehet pihenni! Most én főzök helyette, de ez nehezebb, mint gondoltam.

- Majd én segítek!- ajánlotta fel felesége kedvesen.

- Nem! Boldogulok vele! Te menj és fürödj meg, pihend ki az út fáradalmait.

- Rendben!- egyezett bele, nagyon fáradt volt, ráfért egy kellemes zuhanyozás.

- Fél óra múlva vacsora!- kiabált utána a férfi. Imádta a férjét, ők mindig is nyugalomban, megértésben és szerelemben éltek együtt. Még a gimiben kerültek össze, és azóta elválaszthatatlanok. Sajnos gyerekük még nem születetett, pedig a nő nagy álma válna valóra, ha fia születne.

Mind a ketten a Washingtoni Nemzeti Múzeumban dolgoznak. David tárlatvezetőként, Julie pedig a reneszánsz részleg vezetője, valamint ő felel a külföldről érkező festmények biztonságáért. Most is éppen Velencéből tért haza, ahol fontos tárgyalásokat bonyolított le az ottani kollégájával.

Már bent állt a zuhany alatt, amikor halk kopogtatást hallott kintről.

- Gyere csak!- kiabált ki. A férje dugta be az ajtón a fejét.

- Nagyon érdekel, hogy melyik képeket kapjuk kölcsönbe.

- Nem sokat, de azok felbecsülhetetlenek. Gyönyörűeket válogattunk ki. Két hónapig lesznek itt, aztán elszállítják Londonba és végül visszakerülnek a Velencei Dózse Palotába.

- Micsoda? Te egyenesen a Palazzo Ducale-ből rendeltél képeket?- csillant fel David szeme.

- Igen drágám!- mosolygott Julie, miközben kilépett a zuhanykabinból. Maga köré tekert törölközött és beállt a tükör elé. David pontosan mögötte állt, látta a szemében csillogó büszkeséget, szerelmet és vágyat.

- Csodálatos vagy!- felelte elgondolkozva David. Szorosan odalépett felesége mögé és apró csókokkal halmozta el a vállát.

- Nem is érdekel, hogy milyen képek jönnek?- kérdezte mérgelődve Julie.

- Dehogynem! Gondolom, a legcsodálatosabb festmények lesznek!

- Annyira nem nagy számok, szóval nem Da Vinci, de igen nevezetesek.

- Hallgatlak!- sürgette a nőt.

- Név szerint: Hieronymus Bosch: A lélek mennybe jutása, Quentin Massys: Ecce homo és végül Tiepolo-tól A tenger hódolata Velencének című festmény. Szerettem volna még egy Jacopo Tinteretto képet is, de az már nem fért bele a költségkeretbe.

- Így is fantasztikus hármas! A főnök odalesz érte. Már csak egy sikeres reklám kell és tódulnak is az emberek a múzeumba.

- Képzeld! Ők is szeretnének tőlünk kölcsön kérni!- folytatta izgatottan Julie. Még mindig a tükör előtt álltak, de észbe kapott és elindult a háló felé. A férje oda is követte.

- Miket?- az ő hangja is hallatszódott az izgalom.

- Sokkal többet kérnek, mint mi. Mindig ez a hülye pénz a gond!

- Nem tudunk ellene mit tenni, drágám!- ölelte magához a feleségét, amikor az már felöltözve állt előtte.

- Vacsora közben elsorolom a festményeket. – javasolta Julie. Együtt indultak el az étkező felé. Az étel is igen finom volt, ahhoz képest, hogy David nem egy szakács mester.

- Nagyon finom lett, drágám!- dicsérte meg mosolyogva Julie.

- Köszönöm! Na de halljam már a képlistát!

- Oh, tényleg! Legelőször Sandro Botticelli Három királyok imádása képét kérték. Ez volt az egyetlen, amihez nagyon ragaszkodtak. Aztán volt még Raffaello Sazio-tól a Szent György sárkánnyal. Szóba került még három darab Rembrandt is: Egy török, Putifárné megvádolja Józsefet és a Lucretia.

- Ez rengeteg! Csodálkozott David.

- Tudom, és még nincs vége!

- Lehet, hogy ezt nem engedélyezik odafent!

- Az utolsó pedig Jan Vermeer van Delft Levelet író hölgy című festménye.

- Érdekes megbeszélés lesz! Az igazgatóság nem engedélyezheti ezeket a képeket.

- Ez már nem az én dolgom, beszereztem a kért festményeket és átadtam a mi listánkat. A részleteket majd megbeszélik a főnökök. – felelte ásítva Julie.

- Álmos vagy?

- Csak egy kicsit, de előbb mutatni szeretnék neked valamit. – válaszolta és felállt az asztaltól. Felsietett a lépcsőn. A bőrönd tetején egy kis dobozka volt. Julie gyorsan felkapta, a kézi poggyászából előszedett még egy üveg bort és egy kiskönyvet. Amire leért a férje már lepakolt az asztalról. A mosogatónál szorgoskodott.

- Szívem! Gyere a nappaliba egy kicsit, kérlek!

- Miért vagy olyan izgatott?- kérdezte mosolyogva David.

- Hoztam neked ajándékot!- mondta, miközben lerakta az üveget és a könyvet. David a könyvért nyúlt és azonnal felcsillant a szeme, ahogy elolvasta a címét.

- Velence múzeumainak részletes bemutatása. – olvasta fel hangosan is.

- Tetszik?- kérdezte mosolyogva Julie. David a bort is szemügyre vette, csak ez után válaszolt.

- Nagyon! Imádlak, drágám! Te vagy a világ legjobb és leggyönyörűbb felesége!

- Sokáig válogattam a borok között, mire megtaláltam a legmegfelelőbbet.

- Mi van abban a dobozban?

- Oh, ez a legjobb dolog, ezt kettőnknek vettem!- válaszolta Julie még mindig izgatottan. Annyira boldog volt, hogy rátalált erre a gyönyörűségre.

- Mutasd már!- sürgette nevetve David. Julie felnyitotta a dobozt. Egy fényes medál volt benne. A közepében egy ónix kő. Ezüsttel volt körbevéve, az alsó felén pedig egy apró nyolcas alak volt, aminek a felső karikájában egy ónix gyöngy volt beleépítve.

- Mi ez?- kérdezte David, de a szemét nem vette le a medálról. Az álmok köve! Egy öregasszonytól vettem, és azt mondta, hogy ez a kő mindenkinek szerencsét hoz. Lehet, hogy nekünk is szerencsénk lesz a gyerek-üggyel kapcsolatban.

- Julie! Ugye nem gondolod, hogy egy kő megoldhatja a problémáinkat?!               

- Csak reménykedek benne!

- Mikkel tömte még tele a fejedet az öregasszony?- kérdezte mérgesen David. Nem hitt az ilyen varázslatos humbugokban.

- Annyit mondott még, hogy az álmainknak semmi se szab gátat. Az álmaik határozzák meg az embereket!

- Jósolni nem akart?- kérdezte gúnyosan David.

- Ne légy már ennyire földhözragadt! Igen is igaza lehet. Ránk találhat végre a szerencse.

- De hisz mi szerencsések vagyunk! Már 11 éve élünk boldogságban. Mindenünk megvan.

- Igen? Akkor ezt mond el a meg nem született gyerekednek is!- felelte dühösen, felkapta a medált és felviharzott a hálószobába.

- Julie! Sajnálom, nem úgy értettem!- kiabálta utána szégyenkezve David. Fent, Julie hangosan becsapta az ajtót és leült a kisasztalához. A tükörben a saját arcát látta, amit könnyek áztattak. Ránézett a medálra és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha a hölgynek igaza lenne. Valóra válna az álma. Óvatosan felemelte és a nyakához illesztette. Szépen mutatott a fekete kő a hófehér bőrén. Kikapcsolta a hátulját és a nyaka köré kapcsolta. A zár hangosan kattant. A csillogó kő hozzáilleszkedett a nyakához.

Túl álmos volt már ahhoz, hogy lemenjen megbeszélni a problémát David. Megpróbálta levenni a medált, de a kapocs beszorult. Eszébe jutott a hölgy utolsó mondata: „Ha felveszi, le se tudja többé venni!”  Julie elmosolyodott, hiszen a néninek az egyik mondata már be is jött. Nem húzta tovább az időt. Lekapcsolta a lámpát és befeküdt az ágyba. Még hallotta, hogy David bekacsolta a zenét, de arra már nem maradt ideje, hogy rájöjjön a dal címére. Elnyomta az álom.

Reggel az erős fényre ébredt fel. Este elfelejtette elhúzni a függönyöket, jutott eszébe. Felült az ágyban, ekkor látta csak, hogy David nem aludt mellette. Vajon, hol aludhatott? Felkelt és felvette a köntösét. Leérve a konyhába friss kávé illata csapta meg az orrát. Mary, a bejárónőjük ott munkálkodott.

- Jó napot asszonyom!- köszöntötte széles mosollyal Juliet.

- Jó reggelt Mary! Hol van David?

- Már elment dolgozni!

- Ilyen korán bement?- kérdezte.

- Asszonyom, már 11 óra van!- mondta mosolyogva Mary.

- Micsoda? Ennyit aludtam volna?

- A férje azt mondta, hogy semmi körülmények között ne ébresszem fel.

- Köszönöm! Ma nem reggelizek, de egy termoszba tegyen nekem kávét, legyen szíves!

- Azonnal asszonyom!

- Felmegyek öltözni, addig hívna nekem egy taxit?- kérdezte, miközben elindult felfelé a lépcsőn. Gyorsan felvette a ruháját. A taxi egyenesen a múzeumba vitte. Egész nap nem találkozott Daviddel. Mindig elkerülték egymást. Késő este ért csak haza, addigra már David régen otthon volt.

- Szia drágám! Kicsit elaludtam reggel!- ölelte meg a férjét.

- Azt nem csodálom, annyit kiabáltál az éjszaka.

- Kiabáltam?- csodálkozott el Julie. Már nem is emlékezett rá, hogy mit álmodott.

- Igen! Összefüggéstelen szavakat, de ahogy kivettem nagyon érdekes álmod lehetet. Azt hiszem a zsaruk elől menekültél. Beszéltél még valami szajréról is!

- Ez nagyon furcsa!- mondta nevetve Julie.

- Nem emlékszel semmire?

- Nem! Hát mindegy!- válaszolta Julie és elindult a gardrób felé. Amikor kinyitotta a ruhái helyett több zsák pénz talált bent.

- David!- kiabált oda férjének.

- Mi a baj?

- Nézd mit találtam a szekrényben!- mutatta Julie a rengeteg pénzt.

- Úristen! Ez több millió lehet! De honnan került ez ide?- kérdezte David, miközben kiborította az egyik zsákot.

- Ezek friss bankók. – mondta Julie és megszorította a nyakában lógó medált. Azonnal visszatértek az emlékei. Az álma! Tényleg azt álmodta, hogy a rendőrök üldözik. Kirabolt egy bankot, de nem kapták el. Hazaért és a szekrénybe rejtette a pénzt. Ez mind éjjel történt. Nagyon élénk volt minden szín, valóságosnak tűnt az egész!

- Julie? Olyan képet vágsz, mintha szellemet látnál. Minden rendben van?

- Én ezt álmodtam!- suttogta.

- Micsodát?

- Hát ezt! Éjjel kiraboltam egy bankot, de lemenekültem és ide rejtettem el a sok pénzt.

- Azt mondtad nem emlékszel rá!- emlékeztette David.

- Amikor megérintettem a medált, akkor visszatértek az emlékeim.

- Na jó, ez egy kicsit abszurd! Ilyen nincs!- rázta a fejét David.

- Segíts levenni, kérlek!

- Oké!- felelte. Odalépett Julie mögé. Próbálta kikapcsolni, de egyszerűen nem lehetett. Beszorult a zár.

- Nem tudom!- adta fel végül.

- Szed le! Nem akarok még egy ilyen álmot!- kiabálta Julie.

- Nyugodj meg! Mindjárt levágom!- mondta és már kereste is az ollót. Azzal már sikerült, nagy nehezen. Julie gyűlölködve nézett az ékszerre, miközben berakta a fiókba, még a kulcsot is ráfordította.

- Szuper! Megvetted jó áron, hogy a fiókodban tartsad!- gúnyolódott nevetve David.

- Akkor is igazam van, attól a medáltól volt az álmom.

- Mindegy, holnap beviszem a rendőrségre. Majd valami mesét is kitalálok hozzá. Most már aludjunk!

- Jó éjszakát!- zárta le a témát Julie is. Azonnal elaludt.

Reggel, amikor felébredt azonnal a nyakához nyúlt. Hatalmasat sikított, amikor megérezte a medált magán.

- Mi a baj?- dünnyögte David a paplan alól.

- Rajtam van a medál. – felelte Julie síri hangon.

- Miért vetted fel újra?

- Nem vettem fel!- ellenkezett.

- Akkor a manók rakták vissza rád!- viccelődött David.

- Jaj, nagyon vicces vagy!- ütötte meg párját egy párnával. Odalépett az ablakhoz, hogy elhúzza függönyöket, de újra sikított.

- Mi van már megint?- ült fel mérgesen David.

- Itt vannak a képek!

- Milyen képek?- értetlenkedett David.

- A velencei festmények!

- Micsoda?- kiabált, miközben kiszállt az ágyból és odasietett felesége mellé.  A szava is elállt. Meg se tudtak szólalni, csak nézték a festményeket.

- Tudod mit álmodtam?- kérdezte végül Julie.

- Csak nem festményeket loptál?- nézett rá kérdőn David. 

- De pontosan!- bólogatott Julie.

- Én ebben nem hiszek!  De most már kezdek én is megijedni!

- Segíts levenni!

- Szerintem dobjuk ki!- javasolta David. Újra kezébe vette az ollót és levágta a nyakéket. Lefutott vele a konyhába, belecsavarta egy szemeteszsákba és kivitte a ház előtti kukába.

Munka után bementek a rendőrségre és elmesélték, hogy a reggeli futás közben találtak rá a zsákokra. Vallomást tettek és kisétáltak a rendőrösről. A festményeket még reggel visszavitték a múzeumba.

- Engem akkor is zavar, lelkiismeret furdalásom van!- mondta el újra Julie az autóban. 

- Zárjuk le ezt a témát örökre!

- Mi lesz, ha újra visszajön a medál?- kérdezte bizonytalanul Julie.

- Nincs lába ezért nem jöhet vissza!- gúnyolódott David.

Másnap reggel David újra Julie sikolyára ébredt. Felesége egy kiságy előtt térdelt és zokogott.

- Mond, hogy nem loptál el egy gyereket!- reménykedett David, de azonnal rájött, hogy felesége újra bűncselekményt követett el. A kisbaba hangos sírásba kezdett.

- Én nem akartam! Nehezen aludtam el, azt hittem, hogy minden más lesz!

- Remélem az árvaházból hoztad!

- Ő a kis Noel!- hajtotta le bűnbánóan a fejét Julie.

- Mi? Elloptad az unokaöcsémet?

- Sajnálom! David én nem akartam ezt tenni! Minden a medál hibája. Nézd, megint itt lóg a nyakamban.

- Na jó! Te most rákeresel a neten az álomkőre. Én pedig megpróbálom visszacsempészni az öcsém fiát, mielőtt észreveszik, hogy te elloptad!

- Köszönöm!- hálálkodott Julie. Bekapcsolta a gépet és beírta a keresőbe. Csak egyetlen egy oldalt dobott ki. Julie elolvasta az egészet és rájött, hogy ez komolyabb, mint gondolta.

- Julie! Gyere le, egy rendőr keres!- kiabált fel David.

- Jó napot! Davis felügyelő vagyok! A bankrablással kapcsolatban szeretnék feltenni Önnek pár kérdést!

- Nekem? De hát én ott se voltam!

- Hölgyem, mind a ketten tudjuk, hogy Ön ott volt. Könnyítsük meg egymás dolgát.

- Sajnálom, de a feleségem itthon volt egész este, a vacsorát főzte. Ez egy elég biztos alibi. – szólt közbe David.  A rendőrnek megszólalt a telefonja, majd miután lerakta odafordult Juliehoz.

- Rendben! Megkérem Önt, hogy ne hagyja el az államokat pár hétig, amíg le nem zárjuk a nyomozást!

- Ez megoldható! Viszontlátásra!- kísérte ki David. Mikor visszatért Julie azonnal belekezdett a mesébe.

- El kell mennünk Velencébe! A nő tudja csak rólam leszedni a medált. Ő a közvetítője!

- Most mondta a felügyelő, hogy nem mehetsz sehova!

- De mennünk kell! Örökre rajtam maradhat az átok!

- Jól van menjünk, de ha miattad börtönbe kerülök, azt megbánod!- fenyegetőzött nevetve David.

- Szeretlek!- ölelte meg párját.

- Irány Velence!- adta ki az utasítást a férj.

Két nap múlva már Velencében keresték az idős hölgyet. Az egyik piacon találtak rá. Akkor is ékszereket árult.

- Vegye le rólam a medált!- parancsolt rá Julie mérgesen. A nő csak rámosolygott, de nem szólt semmit.

- Kérem, vegye le róla! Az életünk teljesen tönkre fog menni a medálja miatt!- kérte David is.

- A szerencse forgandó! Mindenkit az álmai határoznak meg! Néha nem is jók azok az álmok, nem?- felelte nevetve a hölgy.

- Kérem! Belátom, hogy nem mindig jó a szerencsére hagyatkozni, és az álmaink se válnak valóra úgy ahogy mi szeretnénk!- válaszolta Julie. A medál azonnal leesett a nyakáról.

- Csak ki kellett mondani4- mondta a hölgy.

- Ezért jöttünk el egészen Velencéig?- kérdezte mérgelődve David. 

- Most már minden helyre fog állni! És talán a szerencse is magukra talál!- fejezte be a néni és már el is tűnt a medállal együtt.

Két hónappal később Julie a terhességi tesztet figyelte mosolyogva!

- Terhes vagyok!- kiabálta, miközben David nyakába ugrott.