Álomkő!

- Drágám! Megjöttem! Itthon vagy?- kiabált fel a lépcsőn, miközben levette a kabátját. Végre hazaért. Hosszú volt az út.

- Itt vagyok!- szólt ki férje a konyhából. Egy virágos kötény volt rajta, a haja szanaszét állt.

- Mit csinálsz? Hol van Mary?- nézett körül nevetve a nő.

- Szabadnapot kapott, a bejárónőknek is lehet pihenni! Most én főzök helyette, de ez nehezebb, mint gondoltam.

- Majd én segítek!- ajánlotta fel felesége kedvesen.

- Nem! Boldogulok vele! Te menj és fürödj meg, pihend ki az út fáradalmait.

- Rendben!- egyezett bele, nagyon fáradt volt, ráfért egy kellemes zuhanyozás.

- Fél óra múlva vacsora!- kiabált utána a férfi. Imádta a férjét, ők mindig is nyugalomban, megértésben és szerelemben éltek együtt. Még a gimiben kerültek össze, és azóta elválaszthatatlanok. Sajnos gyerekük még nem születetett, pedig a nő nagy álma válna valóra, ha fia születne.

Mind a ketten a Washingtoni Nemzeti Múzeumban dolgoznak. David tárlatvezetőként, Julie pedig a reneszánsz részleg vezetője, valamint ő felel a külföldről érkező festmények biztonságáért. Most is éppen Velencéből tért haza, ahol fontos tárgyalásokat bonyolított le az ottani kollégájával.

Már bent állt a zuhany alatt, amikor halk kopogtatást hallott kintről.

- Gyere csak!- kiabált ki. A férje dugta be az ajtón a fejét.

- Nagyon érdekel, hogy melyik képeket kapjuk kölcsönbe.

- Nem sokat, de azok felbecsülhetetlenek. Gyönyörűeket válogattunk ki. Két hónapig lesznek itt, aztán elszállítják Londonba és végül visszakerülnek a Velencei Dózse Palotába.

- Micsoda? Te egyenesen a Palazzo Ducale-ből rendeltél képeket?- csillant fel David szeme.

- Igen drágám!- mosolygott Julie, miközben kilépett a zuhanykabinból. Maga köré tekert törölközött és beállt a tükör elé. David pontosan mögötte állt, látta a szemében csillogó büszkeséget, szerelmet és vágyat.

- Csodálatos vagy!- felelte elgondolkozva David. Szorosan odalépett felesége mögé és apró csókokkal halmozta el a vállát.

- Nem is érdekel, hogy milyen képek jönnek?- kérdezte mérgelődve Julie.

- Dehogynem! Gondolom, a legcsodálatosabb festmények lesznek!

- Annyira nem nagy számok, szóval nem Da Vinci, de igen nevezetesek.

- Hallgatlak!- sürgette a nőt.

- Név szerint: Hieronymus Bosch: A lélek mennybe jutása, Quentin Massys: Ecce homo és végül Tiepolo-tól A tenger hódolata Velencének című festmény. Szerettem volna még egy Jacopo Tinteretto képet is, de az már nem fért bele a költségkeretbe.

- Így is fantasztikus hármas! A főnök odalesz érte. Már csak egy sikeres reklám kell és tódulnak is az emberek a múzeumba.

- Képzeld! Ők is szeretnének tőlünk kölcsön kérni!- folytatta izgatottan Julie. Még mindig a tükör előtt álltak, de észbe kapott és elindult a háló felé. A férje oda is követte.

- Miket?- az ő hangja is hallatszódott az izgalom.

- Sokkal többet kérnek, mint mi. Mindig ez a hülye pénz a gond!

- Nem tudunk ellene mit tenni, drágám!- ölelte magához a feleségét, amikor az már felöltözve állt előtte.

- Vacsora közben elsorolom a festményeket. – javasolta Julie. Együtt indultak el az étkező felé. Az étel is igen finom volt, ahhoz képest, hogy David nem egy szakács mester.

- Nagyon finom lett, drágám!- dicsérte meg mosolyogva Julie.

- Köszönöm! Na de halljam már a képlistát!

- Oh, tényleg! Legelőször Sandro Botticelli Három királyok imádása képét kérték. Ez volt az egyetlen, amihez nagyon ragaszkodtak. Aztán volt még Raffaello Sazio-tól a Szent György sárkánnyal. Szóba került még három darab Rembrandt is: Egy török, Putifárné megvádolja Józsefet és a Lucretia.

- Ez rengeteg! Csodálkozott David.

- Tudom, és még nincs vége!

- Lehet, hogy ezt nem engedélyezik odafent!

- Az utolsó pedig Jan Vermeer van Delft Levelet író hölgy című festménye.

- Érdekes megbeszélés lesz! Az igazgatóság nem engedélyezheti ezeket a képeket.

- Ez már nem az én dolgom, beszereztem a kért festményeket és átadtam a mi listánkat. A részleteket majd megbeszélik a főnökök. – felelte ásítva Julie.

- Álmos vagy?

- Csak egy kicsit, de előbb mutatni szeretnék neked valamit. – válaszolta és felállt az asztaltól. Felsietett a lépcsőn. A bőrönd tetején egy kis dobozka volt. Julie gyorsan felkapta, a kézi poggyászából előszedett még egy üveg bort és egy kiskönyvet. Amire leért a férje már lepakolt az asztalról. A mosogatónál szorgoskodott.

- Szívem! Gyere a nappaliba egy kicsit, kérlek!

- Miért vagy olyan izgatott?- kérdezte mosolyogva David.

- Hoztam neked ajándékot!- mondta, miközben lerakta az üveget és a könyvet. David a könyvért nyúlt és azonnal felcsillant a szeme, ahogy elolvasta a címét.

- Velence múzeumainak részletes bemutatása. – olvasta fel hangosan is.

- Tetszik?- kérdezte mosolyogva Julie. David a bort is szemügyre vette, csak ez után válaszolt.

- Nagyon! Imádlak, drágám! Te vagy a világ legjobb és leggyönyörűbb felesége!

- Sokáig válogattam a borok között, mire megtaláltam a legmegfelelőbbet.

- Mi van abban a dobozban?

- Oh, ez a legjobb dolog, ezt kettőnknek vettem!- válaszolta Julie még mindig izgatottan. Annyira boldog volt, hogy rátalált erre a gyönyörűségre.

- Mutasd már!- sürgette nevetve David. Julie felnyitotta a dobozt. Egy fényes medál volt benne. A közepében egy ónix kő. Ezüsttel volt körbevéve, az alsó felén pedig egy apró nyolcas alak volt, aminek a felső karikájában egy ónix gyöngy volt beleépítve.

- Mi ez?- kérdezte David, de a szemét nem vette le a medálról. Az álmok köve! Egy öregasszonytól vettem, és azt mondta, hogy ez a kő mindenkinek szerencsét hoz. Lehet, hogy nekünk is szerencsénk lesz a gyerek-üggyel kapcsolatban.

- Julie! Ugye nem gondolod, hogy egy kő megoldhatja a problémáinkat?!               

- Csak reménykedek benne!

- Mikkel tömte még tele a fejedet az öregasszony?- kérdezte mérgesen David. Nem hitt az ilyen varázslatos humbugokban.

- Annyit mondott még, hogy az álmainknak semmi se szab gátat. Az álmaik határozzák meg az embereket!

- Jósolni nem akart?- kérdezte gúnyosan David.

- Ne légy már ennyire földhözragadt! Igen is igaza lehet. Ránk találhat végre a szerencse.

- De hisz mi szerencsések vagyunk! Már 11 éve élünk boldogságban. Mindenünk megvan.

- Igen? Akkor ezt mond el a meg nem született gyerekednek is!- felelte dühösen, felkapta a medált és felviharzott a hálószobába.

- Julie! Sajnálom, nem úgy értettem!- kiabálta utána szégyenkezve David. Fent, Julie hangosan becsapta az ajtót és leült a kisasztalához. A tükörben a saját arcát látta, amit könnyek áztattak. Ránézett a medálra és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha a hölgynek igaza lenne. Valóra válna az álma. Óvatosan felemelte és a nyakához illesztette. Szépen mutatott a fekete kő a hófehér bőrén. Kikapcsolta a hátulját és a nyaka köré kapcsolta. A zár hangosan kattant. A csillogó kő hozzáilleszkedett a nyakához.

Túl álmos volt már ahhoz, hogy lemenjen megbeszélni a problémát David. Megpróbálta levenni a medált, de a kapocs beszorult. Eszébe jutott a hölgy utolsó mondata: „Ha felveszi, le se tudja többé venni!”  Julie elmosolyodott, hiszen a néninek az egyik mondata már be is jött. Nem húzta tovább az időt. Lekapcsolta a lámpát és befeküdt az ágyba. Még hallotta, hogy David bekacsolta a zenét, de arra már nem maradt ideje, hogy rájöjjön a dal címére. Elnyomta az álom.

Reggel az erős fényre ébredt fel. Este elfelejtette elhúzni a függönyöket, jutott eszébe. Felült az ágyban, ekkor látta csak, hogy David nem aludt mellette. Vajon, hol aludhatott? Felkelt és felvette a köntösét. Leérve a konyhába friss kávé illata csapta meg az orrát. Mary, a bejárónőjük ott munkálkodott.

- Jó napot asszonyom!- köszöntötte széles mosollyal Juliet.

- Jó reggelt Mary! Hol van David?

- Már elment dolgozni!

- Ilyen korán bement?- kérdezte.

- Asszonyom, már 11 óra van!- mondta mosolyogva Mary.

- Micsoda? Ennyit aludtam volna?

- A férje azt mondta, hogy semmi körülmények között ne ébresszem fel.

- Köszönöm! Ma nem reggelizek, de egy termoszba tegyen nekem kávét, legyen szíves!

- Azonnal asszonyom!

- Felmegyek öltözni, addig hívna nekem egy taxit?- kérdezte, miközben elindult felfelé a lépcsőn. Gyorsan felvette a ruháját. A taxi egyenesen a múzeumba vitte. Egész nap nem találkozott Daviddel. Mindig elkerülték egymást. Késő este ért csak haza, addigra már David régen otthon volt.

- Szia drágám! Kicsit elaludtam reggel!- ölelte meg a férjét.

- Azt nem csodálom, annyit kiabáltál az éjszaka.

- Kiabáltam?- csodálkozott el Julie. Már nem is emlékezett rá, hogy mit álmodott.

- Igen! Összefüggéstelen szavakat, de ahogy kivettem nagyon érdekes álmod lehetet. Azt hiszem a zsaruk elől menekültél. Beszéltél még valami szajréról is!

- Ez nagyon furcsa!- mondta nevetve Julie.

- Nem emlékszel semmire?

- Nem! Hát mindegy!- válaszolta Julie és elindult a gardrób felé. Amikor kinyitotta a ruhái helyett több zsák pénz talált bent.

- David!- kiabált oda férjének.

- Mi a baj?

- Nézd mit találtam a szekrényben!- mutatta Julie a rengeteg pénzt.

- Úristen! Ez több millió lehet! De honnan került ez ide?- kérdezte David, miközben kiborította az egyik zsákot.

- Ezek friss bankók. – mondta Julie és megszorította a nyakában lógó medált. Azonnal visszatértek az emlékei. Az álma! Tényleg azt álmodta, hogy a rendőrök üldözik. Kirabolt egy bankot, de nem kapták el. Hazaért és a szekrénybe rejtette a pénzt. Ez mind éjjel történt. Nagyon élénk volt minden szín, valóságosnak tűnt az egész!

- Julie? Olyan képet vágsz, mintha szellemet látnál. Minden rendben van?

- Én ezt álmodtam!- suttogta.

- Micsodát?

- Hát ezt! Éjjel kiraboltam egy bankot, de lemenekültem és ide rejtettem el a sok pénzt.

- Azt mondtad nem emlékszel rá!- emlékeztette David.

- Amikor megérintettem a medált, akkor visszatértek az emlékeim.

- Na jó, ez egy kicsit abszurd! Ilyen nincs!- rázta a fejét David.

- Segíts levenni, kérlek!

- Oké!- felelte. Odalépett Julie mögé. Próbálta kikapcsolni, de egyszerűen nem lehetett. Beszorult a zár.

- Nem tudom!- adta fel végül.

- Szed le! Nem akarok még egy ilyen álmot!- kiabálta Julie.

- Nyugodj meg! Mindjárt levágom!- mondta és már kereste is az ollót. Azzal már sikerült, nagy nehezen. Julie gyűlölködve nézett az ékszerre, miközben berakta a fiókba, még a kulcsot is ráfordította.

- Szuper! Megvetted jó áron, hogy a fiókodban tartsad!- gúnyolódott nevetve David.

- Akkor is igazam van, attól a medáltól volt az álmom.

- Mindegy, holnap beviszem a rendőrségre. Majd valami mesét is kitalálok hozzá. Most már aludjunk!

- Jó éjszakát!- zárta le a témát Julie is. Azonnal elaludt.

Reggel, amikor felébredt azonnal a nyakához nyúlt. Hatalmasat sikított, amikor megérezte a medált magán.

- Mi a baj?- dünnyögte David a paplan alól.

- Rajtam van a medál. – felelte Julie síri hangon.

- Miért vetted fel újra?

- Nem vettem fel!- ellenkezett.

- Akkor a manók rakták vissza rád!- viccelődött David.

- Jaj, nagyon vicces vagy!- ütötte meg párját egy párnával. Odalépett az ablakhoz, hogy elhúzza függönyöket, de újra sikított.

- Mi van már megint?- ült fel mérgesen David.

- Itt vannak a képek!

- Milyen képek?- értetlenkedett David.

- A velencei festmények!

- Micsoda?- kiabált, miközben kiszállt az ágyból és odasietett felesége mellé.  A szava is elállt. Meg se tudtak szólalni, csak nézték a festményeket.

- Tudod mit álmodtam?- kérdezte végül Julie.

- Csak nem festményeket loptál?- nézett rá kérdőn David. 

- De pontosan!- bólogatott Julie.

- Én ebben nem hiszek!  De most már kezdek én is megijedni!

- Segíts levenni!

- Szerintem dobjuk ki!- javasolta David. Újra kezébe vette az ollót és levágta a nyakéket. Lefutott vele a konyhába, belecsavarta egy szemeteszsákba és kivitte a ház előtti kukába.

Munka után bementek a rendőrségre és elmesélték, hogy a reggeli futás közben találtak rá a zsákokra. Vallomást tettek és kisétáltak a rendőrösről. A festményeket még reggel visszavitték a múzeumba.

- Engem akkor is zavar, lelkiismeret furdalásom van!- mondta el újra Julie az autóban. 

- Zárjuk le ezt a témát örökre!

- Mi lesz, ha újra visszajön a medál?- kérdezte bizonytalanul Julie.

- Nincs lába ezért nem jöhet vissza!- gúnyolódott David.

Másnap reggel David újra Julie sikolyára ébredt. Felesége egy kiságy előtt térdelt és zokogott.

- Mond, hogy nem loptál el egy gyereket!- reménykedett David, de azonnal rájött, hogy felesége újra bűncselekményt követett el. A kisbaba hangos sírásba kezdett.

- Én nem akartam! Nehezen aludtam el, azt hittem, hogy minden más lesz!

- Remélem az árvaházból hoztad!

- Ő a kis Noel!- hajtotta le bűnbánóan a fejét Julie.

- Mi? Elloptad az unokaöcsémet?

- Sajnálom! David én nem akartam ezt tenni! Minden a medál hibája. Nézd, megint itt lóg a nyakamban.

- Na jó! Te most rákeresel a neten az álomkőre. Én pedig megpróbálom visszacsempészni az öcsém fiát, mielőtt észreveszik, hogy te elloptad!

- Köszönöm!- hálálkodott Julie. Bekapcsolta a gépet és beírta a keresőbe. Csak egyetlen egy oldalt dobott ki. Julie elolvasta az egészet és rájött, hogy ez komolyabb, mint gondolta.

- Julie! Gyere le, egy rendőr keres!- kiabált fel David.

- Jó napot! Davis felügyelő vagyok! A bankrablással kapcsolatban szeretnék feltenni Önnek pár kérdést!

- Nekem? De hát én ott se voltam!

- Hölgyem, mind a ketten tudjuk, hogy Ön ott volt. Könnyítsük meg egymás dolgát.

- Sajnálom, de a feleségem itthon volt egész este, a vacsorát főzte. Ez egy elég biztos alibi. – szólt közbe David.  A rendőrnek megszólalt a telefonja, majd miután lerakta odafordult Juliehoz.

- Rendben! Megkérem Önt, hogy ne hagyja el az államokat pár hétig, amíg le nem zárjuk a nyomozást!

- Ez megoldható! Viszontlátásra!- kísérte ki David. Mikor visszatért Julie azonnal belekezdett a mesébe.

- El kell mennünk Velencébe! A nő tudja csak rólam leszedni a medált. Ő a közvetítője!

- Most mondta a felügyelő, hogy nem mehetsz sehova!

- De mennünk kell! Örökre rajtam maradhat az átok!

- Jól van menjünk, de ha miattad börtönbe kerülök, azt megbánod!- fenyegetőzött nevetve David.

- Szeretlek!- ölelte meg párját.

- Irány Velence!- adta ki az utasítást a férj.

Két nap múlva már Velencében keresték az idős hölgyet. Az egyik piacon találtak rá. Akkor is ékszereket árult.

- Vegye le rólam a medált!- parancsolt rá Julie mérgesen. A nő csak rámosolygott, de nem szólt semmit.

- Kérem, vegye le róla! Az életünk teljesen tönkre fog menni a medálja miatt!- kérte David is.

- A szerencse forgandó! Mindenkit az álmai határoznak meg! Néha nem is jók azok az álmok, nem?- felelte nevetve a hölgy.

- Kérem! Belátom, hogy nem mindig jó a szerencsére hagyatkozni, és az álmaink se válnak valóra úgy ahogy mi szeretnénk!- válaszolta Julie. A medál azonnal leesett a nyakáról.

- Csak ki kellett mondani4- mondta a hölgy.

- Ezért jöttünk el egészen Velencéig?- kérdezte mérgelődve David. 

- Most már minden helyre fog állni! És talán a szerencse is magukra talál!- fejezte be a néni és már el is tűnt a medállal együtt.

Két hónappal később Julie a terhességi tesztet figyelte mosolyogva!

- Terhes vagyok!- kiabálta, miközben David nyakába ugrott.           

Képtelen vonzódás! Nyertes novellám :)

- Nem! Anya, fogd már fel! Nem fogok partit adni. Elegem van a sok élősködőből. Mindenki csak a sikerből szeretne egy szeletet. Undorodom tőlük. – feleltem ingerülten. Anyám is csak egy hiéna volt, aki élvezte a sikeremmel járó anyagi dolgokat. Új kocsi, új lakás, új férj. Számára ezt jelentette a tehetségem.

- De hát kicsim! Van sok barátod, hívd meg őket!- mondta nyájasan. Utáltam ezt a hanglejtését, mindig olyan behízelgő volt. Most is úgy mosolygott, mint egy hiéna. Ezzel a bulival is csak a saját javát akarja szolgálni. Újra és újra harag ébredt bennem, ahányszor csak ezt csinálta.

- Elegem van belőled! Nem bírok rád nézni, mert elfog az undor!- jelentettem ki.

- Én is így vagyok saját magammal, de holnaptól már nem lesz ilyen gondunk. Felvarratatom az arcomat. A szem környéki ráncok is eltűnnek majd. – újságolta boldogan.

- De attól még ugyan akkora lesz a képed!- morogtam és elindultam a műtermem felé.

- Mit mondtál?- kiabált utánam.

- Azt, hogy amire végzek, te már ne legyél itt!- ordítottam vissza.

- Én is szeretlek drágám!- búcsúzott a megszokott, gyűlölt hangon. Én ezt már nem bírom. Huszonöt évesen még mindig az anyám mondja meg, hogy mit csináljak. Ez annyira szánalmas. A sarkamra kellene állnom.

Már a műtermem ajtaja előtt álltam, amikor megszólalt a telefonom, de mire odaértem már bekapcsolt a hangposta.

„Üdv Lucy! Phill vagyok. Sajnálattal hallottam, hogy meggondolta magát az üzlettel kapcsolatban. Szívesen átvettem volna a galériát, de nem erőszakoskodom. Ha nem, hát nem! Öröm volt önnel megismerkedni!”

- Ne, ne, ne! Phill! Ne tegye le!- kaptam fel a telefont, de már késő volt. Anyám! Megint bekavart. Még múlt héten keresett meg egy műgyűjtő, hogy felvásárolná az egész galériát. Keveset adott volna a szobrokért, de legalább megszabadultam volna tőlük is és az anyámtól is. Már három éve próbálom eladni a galériámat. Valami oknál fogva a megrendelők mindig visszamondják. Anyám áll a háttérben, nem akarja elismerni, hogy visszavonultam. Nem akarok többé ismert lenni. Az elején még jó móka volt, hogy a gyűjtök egymással versenyeztek egy-egy szobromért, de a mostani állapot már túlzás. Úgy ünnepelnek az emberek, mintha én lennék Brad Pitt női kiadásban. Olyan pletykák terjengnek a médiában, hogy én az angol királynőnek is készítettem szobrot, sőt én már a Fehér Háznak is ajándékoztam három mellszobrot. Nevetséges állítások. Tudom jól, hogy ezek mind anyám kezéből kerülnek ki, de nem tudok ellene mit tenni. Tönkre teszi az életemet. Már vagy négy éve nem volt normális kapcsolatom. A környezetemben lévő férfiak csak a pénzemért vannak velem, ami valljuk be nem normális kapcsolat. Elegem van ebből az életből. De most először le kell nyugodjak, ahhoz pedig rádiót kell hallgatnom. Visszasétáltam a műtermembe és bekapcsoltam a kedvenc adómat. Este hat órakor kezdődik a műsorom, a kedvenc bemondómmal. Davis Monro vicces, intelligens és bölcs ember volt. A műsor is élvezhető volt.

- Jó estét minden kedves hallgatómnak. A mai hírek között találtam egy igen érdekes bejelentést. Ezzel kezdeném műsoromat. Lucy Miller holnap este partit rendez galériájában! Wááó! Na mit szóltok hozzá? Kérem a véleményeteket. Én is szívesen elmennék, de gondolom ti sem hagynátok ki egy ekkora bulit. Mindenki ott lesz, aki kicsit is számít. És igen, ezzel most bevallottam, hogy én kicsit sem vagyok fontos! De ez most lényegtelen.

- Mi? Ezt meg honnét szedte? Na ne! Anyám!- válaszoltam meg saját magam a feltett kérdést.

- Miért? Miért teszed ezt velem Istenem? Miért büntetsz?- néztem fel a plafonra, segítséget várva.

- És igen! Megérkezett az első telefonáló! Haló! Mi a véleményed Lucy bulijáról?

- Ki az a Lucy Miller? Úgy istenítik, mintha ő lenne Brad Pitt! Ki ő és mit csinál?

- Végre egy normális ember! Azt hittem mind kihalt! Milyen igaza van. Ki vagyok? És mit tettem, hogy kiérdemeltem ezt a sanyarú sorsot?

- Hát kedves barátom, ő egy fantasztikus szobrásznő. Már a brit királyi családnak is készített szobor, sőt a Fehérházban is van szobra.

- Ezt nem hiszem el! Már te is kezded, Davis? Nem készítettem szobrot sem a királynőnek, sem Obamanak! Miért olyan nehéz ezt elhinni?- ordítottam bele a rádióba. Kár, hogy senki sem hallja.

- Ja! Hogy ő az? Már tudom. A nagymamám is vett tőle szobrokat!

- Hú, akkor a nagymamádnak sok pénze lehet. Milliomos netán?

- Nem! Ő az angol királynő!

- Kac-kac! Nagyon vicces vagy!- dörmögtem.

- Ha-há! Ezt jó poén volt. Köszi, hogy telefonáltál. Figyelem, figyelem. Mi lenne, ha megkérdeznénk magát a művésznőt. Vajon kik szerepelnek a meghívottak listáján? Na nem azért hívom, hogy én is bekuncsorogjak a bulira! He-he! Csak érdekel! Már tárcsázom is.

Amint meghallottam a telefon csörgést villámgyorsan rohantam vissza a nappali felé. Amikor odaértem még csörgött. Lihegve vettem fel.

- Igen Davis?- szóltam bele komoly hangon.

- Jó estét! Remélem nem zavartuk meg semmiben! Állj! Ön honnét tudta, hogy én vagyok az?

- Rendszeresen hallgatom a műsorát.

- Ez nagyszerű, akkor gondolom, nem kell megismételnem a kérdést. Hallgatjuk! 

- Az a helyzet, hogy nem lesz parti! Nem is értem, hogy kiterjeszti ezt a hírt. Nem állt szándékomban bulit rendezni, sőt…

- Sőt? Ajaj, ez érdekesnek hangzik! Folytassa, kérem Lucy!

- Ki szeretnék szállni ebből a pörgésből. Ezentúl nem lesz több kiállítás, sem galéria megnyitó, sem interjú, sem bármiféle elképesztő pletyka. Elegem van!

- Hű! Ez aztán a határozottság! Remélem nem a műsor miatt döntött így.

- Nem, Davis! Ezt a kijelentést már három éve fontolgatom. Most megtettem! És boldog vagyok! Végre szabad ember lehetek! Nagyszerű érzés!- kiáltottam bele a telefonba.

- Örülök, hogy ennyire örül. Tudom, hogy az előbb mondta, hogy nem lesz több interjú, de én még is szeretnék kérni öntől egyet, amolyan búcsú kérdéssorok lennének!

- De csak akkor, ha tegezzük egymást!

- BoBy125 azt kérdezi, hogy te most kikezdtél velem? És valójában engem is ez a kérdés foglalkoztat! Na Lucy? Válaszolsz BoBy125-nek?

- Szingli vagyok, szóval megtehetem!- feleltem mosolyogva. Davis válaszként egy tapsvihart játszott be.   

- Na! Ez már valami. Nem gondoltam volna Lucy Miller, hogy ilyen vagány vagy!

- Én sem gondoltam volna magamról, Davis!- válaszoltam őszintén. Nem tudom mi ütött belém.

- BarbieGirl azt állítja, hogy te leszbikus vagy. Mit válaszol neki?

- Ezt csak az exem terjeszti. – válaszoltam nevetve.

- Oh, ez szép mentés volt! Hát reménykedek benne, hogy igazat mondtál.

- Az igazat és csakis a színtiszta igazat!- feleltem kuncogva.

- Ennek örülök! További szép estét Lucy Miller és ne feledd, holnap kereslek az interjú miatt!

- Epedve várom a hívásodat!- viccelődtem, aztán leraktam a telefont. Majd tárcsáztam Phillt, de csak a hangposta jelentkezett.

- Szia Phill! Csak szólni szerettem volna, hogy téged csúnyán átvertek! Nem szándékozom megtartani a galériát. Ha még érdekel, akkor hívj! Csaó. – ezzel el is intéztem anyámat.

Késő estig hallgattam még a rádiót. Másnap úgy döntöttem, hogy sokáig alszom. Délután egykor telefoncsörgésre ébredtem.

- Szia Lucy! Davis Monro vagyok!

- Szia!- nyögtem bele kómásan a telefonba.

- Csak nem felébresztettelek?- kérdezte döbbenten.

- A lázadó korszakomat élem.

- Ja, akkor már mindent értek!- felelte szarkasztikusan.

- Kezdhetnénk az interjút?- kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból. A konyha felé vettem az irányt, egy jó erős kávé reményében.

- Oké! Mikor határoztad el magad először, hogy kiszállsz a mókuskerékből?

- Három évvel ezelőtt, amikor az anyám először ment el zsírleszívásra. Ott már éreztem, hogy túl lőttem a célon. – feleltem monoton hangon.

- Ez jó!- nevetett fel hangosan.

- Davis! Nem viccelek!- mondtam komolyabb hangon. Az a nap volt a vízválasztó. Talán, akkor esett át a ló túloldalára. Előtte is már arra felé dülöngélt, de az a zsírleszívás átgörgette a túlpartra. Mostanra pedig a ló már össze is taposta. Csak ez nem látszik rajta, mert a csoda dokija telenyomta kollagénnel. És persze azt is én pénzeltem.

- Hát lehet, hogy akkor ez már pszichés dolog.

- Igen! Lehet, hogy megőrültem!- bólogattam nagy bőszen.

- Milyen szobron dolgozol most?- kérdezte, de hallottam a hangján, hogy mosolyog az előző kijelentésemen.

- Egy magán rendelőnek készítem a görög hőst.

- Mit fogsz tenni, miután eladod a galériát?

- Vidékre költözök, és családot alapítok!

- Hát ez nagyszerű! Hogy néz ki egy napod?- kérdezte. Hosszan ecseteltem neki a napirendemet. Kedves fickó, nagyon szimpatikus. Egy órán át beszélgettünk még.

- Nagyon szépen köszönöm az interjút! Érdekes és szimpatikus jelenség vagy. Megengeded, hogy mint magánember, néha felhívjalak?

- Nagyon örülnék neked!- válaszoltam mosolyogva. A délután többi részében elvonultam dolgozni. Már csak a feje volt vissza a görögnek. A teste kész volt, izmos, kockahasúra sikeredett. Szerencsémre a megrendelő félmeztelen férfit kért, így eltekinthettem a leveles takarásról. Este megint megcsörrent a telefonom. Biztosra vettem, hogy Phill lesz az.

- Haló! Lucy Miller!

- Itt Davis Monro!

- Oh Davis! Élő adás?- kérdeztem megilletődve. Pont most kapcsoltam ki a rádiót.

- Nem! Magán beszélgetés folytatok.

- Hál’ Istennek, mert most nem lennék napra kész a friss pletykákból. – vicceltem el a dolgot. Örültem, hogy felhívott.

- Hogy érzed magad?- kérdezte együtt érző hangon.

- Jól vagyok, köszönöm kérdésed. Anyám ma még nem keresett, szóval viszonylag nyugodt napom volt!

- Lehet, hogy hallotta az interjút és megsértődött!

- Ettől nem kell félnem! Zsírleszívása volt ma, szóval most egy csodás klinikán piheni ki a műtét fáradalmait.

- Anyukád tud élni. Az enyém csak vasárnap megy el, de akkor is csak a templomba.

- Bárcsak az enyém is csak odajárna! Bár egy időben oda is járt, ott szedte össze a negyedik férjét. – mondtam viccelődve. Azt hiszem Bob volt a neve és nagyon szőrős volt a háta. Ennek ellenére anyám imádta, talán a nyaralója miatt, ami Hawaii –n volt.

- Hány férje volt eddig?- kérdezte nevetve.

- Megijednél, ha elmondanám. – tértem ki a kérdés elől.

- Engem érdekel!- erősködött.

- Hét férje volt, de most ismerte meg Jack-et, aki valószínűleg a nyolcadik lesz.

- Úristen! És ez hány borzalmas évet ölel magába!- kérdezte elborzadva.

- Hát ez a legszörnyűbb benne. Mindössze csak 5 éve kezdte el a „férjfalást”. – feleltem megborzongva. Még nekem is szörnyű, pedig én ismertem az összeset.

- Ez durva!

- Az! És voltak még ennél szörnyűbb dolgai is.

- Nem hiszem, hogy erre már készen állok!- felelte nevetve. Vele együtt nevettem, mert igaza volt. Erre egy normális ember sincs felkészülve. De majd egyszer ezt mind megírom könyvben. Nagy sikere lesz!

Egész éjjel beszélgettünk, mindenről egy keveset. Nagyon megkedveltem. Ez a telefonos beszélgetés 2 hónapon keresztül folyamatosan tartott. Minden este, amikor befejezte a műsort, engem hívott. Megismertük egymás gyengéit is, sőt már volt egy veszekedésünk is. Anyám is felépült a „műtétjéből” és megtalált. Szabályosan rám törte az ajtót, de elkésett. Addigra már régen aláírtam a szerződést Phillel. Semmit sem tehetett. Vége volt a karrieremnek. Amikor nevetve meséltem neki, hogy milyen jó üzletet kötöttem sírva fakadt. Fél órán keresztül mesélte, hogy ő milyen jó anya volt, mindent megadott nekem én pedig elárultam őt. Szórakoztató volt hallgatni a siránkozását, de meg kellett tőle szabadulnom, mert véget ért Davis műsora. Menetrendszerűen meg is csörrent a telefon. Pechemre viszont anyám előbb mozdult érte.

- Haló!      

- Lucy? Drágám, te vagy az?- kérdezte félénken Davis.

- Ki maga?- ripakodott rá anyám. A gyűlölt hanglejtést használta, legszívesebben kitéptem volna a kézéből a telefont, és leordítottam volna a haját. Ehelyett csak megsemmisülten álltam és vártam a véget.

- Davis Monro, hölgyem! Ha nem tévedek ön Lucy édesanyja.

- Nem téved, én vagyok az! Szabad tudnom, hogy miért zaklatja a lányomat?- úgy beszélt, mint egy nyomozó. 

- Csak beszélni szeretnék vele, de úgy vélem most nem alkalmas! Majd visszahívom később!- mentette a menthetőt, de ez sem volt elég anyámnak.

- Jobb lenne, ha soha többet nem hívná. A lányom nem ér rá, hol mi rádiós fantommal társalogni. Ne pazarolja az értékes idejét ön miatt!

- Értettem asszonyom!- felelte és kinyomta a telefont.

- Ez mi volt?- kérdeztem ingerülten.

- Szívesen!- fordult felé mosolyogva. A hiéna mosolya most kiverte a biztosítékot nálam.

- Hogy mered felvenni a telefonomat és az én nevemben beszélni, azzal az emberrel, aki fontos számomra. Képzeld el Davis nagyon sokat jelent nekem. Veled ellentétben, ő foglalkozik velem. – kiabáltam magamból kikelve.

- Nem mehetsz hozzá egy ilyen senkihez!- kiabált vissza. Hát igen, ez anyám. A kapcsolatokat házasságban méri, nála nincs előzmény.

- Inkább egy senki, mint egy szőrős hátú milliomos!- vágtam vissza. Ez telibe talált, láttam, hogy megrándul. Vörös lett a frissen szurkált arca.

- Bob csak egy kis botlás volt az életemben. – sziszegte mérgesen.

- Nagyot kaszáltál a kis botlásoddal. Szerencsétlenről még a gatyáját is leperelted.

- Hogy beszélhetsz így a saját anyáddal?- kérdezte remegő hangon. Most kell megadnom az utolsó döfést.

- Az anyám már nem létezik, te csak egy férjzabáló kollagén múmia vagy!

- Sajnálom, ha így gondolod!- suttogta és elviharzott. Abban a másodpercben megbántam, de nem vonhattam vissza. Most legalább lesz egy kis szabadidőm. Másnap este csörgött a telefon. Davis az, ebben biztos voltam.

- Haló!- szóltam bele nevetve.

- Rodrigez vagyok, és Lucy Millerrel szeretnék beszélni.

- Nem kell álcázni magad, felismertelek a hangodról!- mondtam nevetve.

- A fenébe, lebuktam! Remélem anyukád nincs a közelben!

- Nincs, és mostanában nem is várható! Tegnap este nagyon csúnyán kiosztottam. Sírva rohant el. – meséltem bűnbánóan.

- Ez nem hangzik valami jól. Lucy, te nem vagy ilyen! Kérj tőle bocsánatot, és minden helyre jön!- tanácsolta.

- Ezt fogom tenni!

- Van egy jó hírem!

- Na, hallgatom!- feleltem vidáman.

- Holnap kiveszem az első szabadnapomat és gondoltam, hogy azt veled szeretném eltölteni! Mit szólsz hozzá?

- Nagyon jól gondoltad! Szívesen találkozok veled! Kíváncsi vagyok rád!- válaszoltam.

- Nem kell félned, nincs sörhasam!- viccelődött

- Nekem pedig nincs bibircsókom az orromon!

- Hát ez megnyugtató, drágám!- nevetett.

- Találkozzunk az Olivában! Tudod, hol van?- kérdeztem.

- Persze! Ott szoktunk ünnepelni.

- Nagyszerű! Ebéd vagy vacsora?

- Ebéd!

- Szerintem is!- helyeseltem.

- Miről foglak megismerni?

- Egy karmazsin vörös ruha lesz rajtam.

- Már látom is magam előtt! Vadítóan áll!- bókolt. Imádtam, amikor kedves és megértő volt. Ritka pasifajta. Davisben minden megvolt, ami egy nőnek csak kell. Néha el sem hiszem, hogy egy ilyen kincsre találtam.

Másnap reggel anyám dörömbölésére keltem. Ha az eljegyzését akarja bejelenteni hajnali hét órakor, akkor én megölöm! A selyem sáljával fogom megfujtani.

- Mit akarsz?- kérdeztem mérgesen, miközben kinyitottam előtte az ajtót. Szó nélkül ment el mellettem. Leült a díványra és durcásan nézett rám. Becsaptam az ajtót, és ráérősen ballagtam utána. Szorosabban húztam össze magamon a köntösömet.

- Sajnálom a múltkori incidenst! Nem szerettelek volna megbántani!- kértem tőle bocsánatot, mert tudtam, addig úgy sem árulja el, hogy miért zavarja köreimet.

- Semmi baj! El is felejtettem. Más okból vagyok itt!- legyintett. Na tessék, tudtam én.

- Mégis mi okból?- türelmetlenkedtem.

- Mennyit tudsz te, erről a Davis Monro-ról?

- Többet, mint te, de az a benyomásom, hogy te előszedtél róla valamit!- találgattam cinikusan.

- A testi hiányosságáról tudsz?- kérdezte gúnyosan.

- Hiányosság?- kérdeztem vissza értetlenkedve.

- Itt van! Olvasd csak el!- mondta és előhúzott egy lapot a dekoltázsából. Nem is értettem, hogy fért oda be az a lap. Az egy éve feljavított mellei is alig férnek el.

- Mi ez?- kérdeztem gyanakvóan a papírra sandítva.

- Egy két évvel ezelőtt íródott cikk Monro munkásságáról. – válaszolt egy gúnyos mosoly kíséretében. A hiéna mosolynak most nyoma sem volt.

Davis Monro a látási korlátozottsága ellenére is tökéletes munkát végez a rádiónál.              

Csak ezt az egyetlen mondatot olvastam, ami sárgával ki volt emelve, anyám jóvoltából.

- Davis vak?- tettem fel az egyértelmű kérdést.

- Szóval hazudott neked!

- Nem hazudott, mert nem kérdeztem. Csak eltitkolta ezt az információt.

- Az lényegtelen! Hazudott és kész!- legyintett. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Davis nem fog látni. Nem fogja látni a mosolyomat, amikor először találkozunk. Egyáltalán nem nehezteltem rá, nagyon nehéz lehet bevallani egy ilyen dolgot.

- Anya! Kérlek, most menj el! Egyedül szeretnék lenni!- tártam szélesre az ajtót előtte.

- Jó! Majd telefonálok! Ja és jövő héten Thaiföldre utazok Jack-kel! Majd küldök képeslapot! – szólt vissza az ajtóból.

- Hát persze!- suttogtam. Újra és újra elolvastam a cikket. Davis tényleg jó munkát végez. Több ezren hallgatják minden este a műsorát. Meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam. Végre megtaláltam a lelki társamat, nem engedem el csak azért, mert nem tökéletes. Támadt egy nagyszerű ötletem. Pizsamában szaladtam be a műtermembe és kezdtem el dolgozni. Tizenegy órára el is készült a saját mellszobrom életnagyságban. Minden egyes ráncot megformáztam. Davis így el tud majd képzelni engem. Felvettem a karmazsin vörös ruhámat és elindultam a szoborral együtt a megbeszélt helyre. Amikor odaértem a pincér egy asztalhoz kísért, ahol egy napszemüveges férfi ült. Az ingje alatt kidolgozott izmok feszültek. Haja rövid, tüsis volt.

- Sokat késtem?- kérdeztem pár másodperc múlva.

- Nem! Én is most érkeztem!- válaszolt, miközben felállt, hogy kihúzza nekem a széket. Minden gond nélkül sikerült neki. Nem botlott meg, nem tapogatózót. Itt még reménykedtem, hogy a cikk anyám egyik elvetemült terve, de a széke mellett ott volt az árulkodó jel, a fehér bot.

- Miért nem mondtad?- kérdeztem. Nem mertem kimondani a vak szót.

- Ezzel mindig csak elüldöztem a nőket, de te túl fontos voltál. Nem szerettem volna idő előtt felsülni.

- Engem nem üldözöl el! Így van jó, ahogy vagy!- fogtam meg a kezét.

- Lucy, én azt hiszem, szeretlek!- jelentette ki félénken.

- Davis, én azt hiszem, viszont szeretlek!- válaszoltam neki mosolyogva. Megszorítottam a kezét és elé csúsztattam a szobrot.    

- Ez mi?- kérdezte a hang hallatán.

- Egy kis ajándék! Én készítettem!- válaszoltam és a kezét a szoborra emeltem. Pár percig csendben ültünk. Figyeltem, ahogy a keze bejár minden apró részletet a szobron. Minden egyes ráncon külön végighúzta az ujját.

- Gyönyörű vagy!- szólalt végül meg. Felemelte a kezét, egészen az arcomig. Az ujjával letörölte a némán ejtett könnyeimet. A látása nélkül is teljes életet élhetünk együtt. Amit csak tudok, megalkotok neki szoborként. Én vagyok a szeme! Szerinte így sokkal jobban járt, és őszintén bevallva, én is így gondolom.  

Lucy Miller, a szobrász egy látáskorlátozott férfit szeret. Ez a sors vagy csak véletlen egybeesés?

Tiltott gyümölcs

Az érettségi előtt a végzős osztály új történelem tanárt kapott. Egy fiatal, sármos és vicces férfit, aki pályakezdőként került oda. Gyorsan megszerették a diákok. John is imádott az osztálynak tanítani.

Elena Turner a 18 éves félénk szépség kezdetben tiltakozott az új tanár lazasága miatt. Az érettségi komoly dolog, nem lehet csak úgy elviccelni. John látta a lány szemében felcsillanó haragot, minden egyes vicce után és szerette volna megbékíteni. Már az első találkozásukkor megtetszett neki Elena. Teljesen elbűvölte igéző tekintetével. John próbált közeledni hozzá, de Elena mindig elhárította a közeledését. Míg nem egy reggel a lány érdekes kéréssel állt elő.

- Jó reggelt Mr. Novick!

- Jó reggelt Elena! Miben segíthetek?- Johnt teljesen elvarázsolták a tengerkék színű csodás szemek.

- Egy szívességet szeretnék kérni!- suttogta lehajtott fejjel. Sosem hitte volna, hogy ideáig süllyed majd, a „poén mestertől” kér segítséget! Nem igazán kedvelte Johnt. Az öntelt humorzsák stílus nem a kedvence.

- Mi lenne az?- kérdezte mosolyogva John, de tudta jól, a lány összes kérését teljesítené.

- Külön órákra lenne szükségem történelemből!- hadarta el kívánságát.

- Én tartsam azokat az órákat?- kérdezte meglepődve a férfi, a szíve tájékán melegség terjedt szét.

- Ha elvállalja! Természetesen fizetéssel együtt.

- Ingyen is vállalom, hiszen a tanárod vagyok, kötelességem felkészíteni téged az érettségire. – mentegetőzött John. Elena arcán pír foltok jelentek meg. A férfi mosolyogva figyelte a lány félénkségét. Egy angyali teremtés állt előtte. Sosem hitte volna, hogy egy tanítványa ébreszt majd ilyen mély érzéseket benne. Elena gyönyörű, okos, talpraesett, tehetséges és tisztaszívű. Nála csodálatosabb lényt még nem látott John. Hosszú, sötétbarna haja egészen a háta közepéig ért. Arca szív alakú és hófehér volt. A férfi számára Elena volt a megtestesített álom!

- Majd ezt még megbeszéljük!- zárta rövidre a témát.

- Rendben! Délután négykor várlak a lakásomon. – bólintott a férfi.

- Nagyon szépen köszönöm!- suttogta Elena, miközben John szemébe nézett. Valóban, a lány szemében a hála szikrája pislákolt, de John figyelmét nem kerülte el az a másik fényesség sem. A lány félt, még hozzá a férfitől. Nem kedvelte. Fogalma sem volt, hogy mi vár rá. Összeszedte minden bátorságát és pontban négykor becsöngetett a férfihez.

- Nyitva van!- kiabált ki John. Ő maga lázasan készült a különórára. Takarított, mosogatót, még a sütéssel is megpróbálkozott.

- Jó napot!- lépett be a konyhába Elena. Csodálkozva nézett körbe. Nem számított ekkora tisztaságra, minden csillogott-villogott.

- Ülj csak le!- húzott ki egy széket a lány előtt. Elena uralkodott magán, hogy ne csodálkozzon el látványosan. A szeleburdi, idegtépő John Novick valójában egy udvarias, kedves férfi. Ez megdöbbentő! Elena félreismerte a férfit.    

- Kezdjünk is bele!- nyitotta John a történelemkönyvet. Ezek után csak beszélt és beszélt. Két órán át mesélt a polgárháborúról, és Elena iszonyatosan élvezte. Minden szavát itta a férfinek. A tanórákon sosem mesél ilyen intenzivitással. A lányt levette a lábáról. Furcsa volt bevallani, - még saját magának is – de megkedvelte Johnt.

- Mikor legyen a következő óra?- kérdezte John, mikor kikísérte Elenát.

- Holnap!- ez a heves válasz még Elenát is meglepte, de minél előbb szeretné újra hallani a férfi meséit.

- Rendben!- felelte mosolyogva John. Örült, mert a neheze már megvolt. Megkedveltette magát a lánnyal. Felszabadultabban mesélt a jelenlétében. Végre átérezte a tanítás lényegét.

- Akkor holnap!- búcsúzott el Elena.

- Gyere háromra!- kiabált utána John. Több időt szeretett volna eltölteni a lánnyal.

- Itt leszek!- fordult vissza mosolyogva Elena. Hazafelé végig mosolygott. A pite ízét még mindig a szájában érezte. John istenien süt. Úgy döntött, hogy felsorakoztatja a férfi jó és rossz tulajdonságait.

- Jó tulajdonságai! – suttogta halkan. – Kedves, udvarias, figyelmes, humoros, okos, ügyes és jóképű. Kész főnyeremény. – de amikor a rossz tulajdonságokhoz ért, már egyet sem tudott felsorakoztatni. Amit eddig utált a férfiben, azt most szereti. Elena megkedvelte Johnt.

Másnap izgatottan készülődött a délutáni találkozóra. Üde parfüm, szoknya és az egyetlen dekoltált felsőjét húzta fel. Kinevette saját magát, hiszen nem randira megy. Nevetségesen viselkedett, örültség lenne azt hinni, hogy Mr. Novick is érdeklődik iránta. Teljesen abszurd feltételezés.  

- Szerbusz Elena!- nyitott ajtót John. Már tíz perce állt az ablakban és izgatottan várta, mikor jelenik meg a kapuban a lány. Úgy viselkedett, mint egy tinédzser. A szíve hevesebben vert, amikor megpillantotta abban a szoknyában és a dekoltált pólójában. Még sosem látta Elenát ilyen öltözetben, az iskolában mindig visszafogott és szolid volt. És amikor ellibbent mellette, édes illata a mennyekig repítette a férfit.

John újra és újra elbűvölte Elenát. Meséi hősökről, szerelemről szóltak.

Két hónappal később Elena még mindig John külön óráira járt, de ekkor már nem a történelem volt a fő téma. Egyre jobban megismerték a másikat. A férfi visszavonhatatlanul beleszeretett a lányba, Elena megnyílt tanárja előtt. Olyan dolgokról mesélt neki, amikről senki sem tudhatott. Egyre mélyebb és mélyebb vizekre eveztek. A lányt is gyengéd érzelmek fűzték Johnhoz, de nem merte felvállalni érzéseit. Helytelen dolognak tartotta a kialakuló kapcsolatukat, amivel John is tisztában volt, de szívének nem parancsolhatott.

- Elena! Beszélhetnék veled egy kicsit?- lépett oda hozzá John történelem órán. Éppen dolgozatot írtak. Senki sem figyelt rájuk.

- Most? De éppen dolgozatot írok!- mutatott rá a nyilvánvalóra.

- Majd ha végeztél.

- Valami baj van?- suttogta alig halhatóan a lány. John csak egy fejrándítással felelt. Villámgyorsan fejezte be a dolgozatot. Odalépett John elé és mélyen a szemébe a nézett. A férfi keze remegett és izzadt, amikor megfogta a lány csuklóját és bevezette a raktárszobába. A kis helység telis-tele volt könyvekkel és térképekkel. John visszafordult az osztályhoz.

- Itt az ideje előkapni a puskákat, de vigyázzatok! Bármikor visszajöhetek, akit elkapok azé egyes! Kellemes szórakozás!- mondta nevetve, aztán becsukta maga mögött a raktár ajtót.

- Ez meg mi volt? Megörültél? És, ha valaki gyanút fogott?

- Nincs semmi baj. Csak mondani szerettem volna valamit!

- Kíváncsivá tettél. - mosolygott a lány. John megfogta a kezét, és közelebb húzta magához. Elenának hevesebben kezdett el verni a szíve. 

- Elgondolkoztam a kettőnk kapcsolatán. Nem tudom, te hogyan érzel irántam, de az én érzéseim világossá váltak. Elena! Én szeretlek!- suttogta John, miközben a lány szemébe nézett.

- Tudhatnád, hogy az én érzéseim sem különböznek. Én is szeretlek, John!- felelt mosolyogva Elena, és megcsókolta a férfit.

- Bocsánat! Egy kicsit elragadtattam magam. – mentegetőzött, de John nem mondott semmit, csak visszacsókolt. Hosszú pecekig csak csókolóztak.

- Ma este nem találkozhatunk!- felelte végül John.

- Miért nem? – kérdezte zavartan Elena.

- Mert dolgozok. Megbeszélés lesz a tanároknak, csak késő este érek haza.

- Hát jó. Akkor majd találkozunk. – zárta le a témát a lánya. Elindult az ajtó felé, de John visszahúzta egy röpke csókra.

- Várj! Kell valami alibi is. – mondta és levett egy könyvet a polcról. Maga előtt tolta Elenát.

- Itt vagyok! Hoppá! Jack? Mit csináltál? Puskáztál?- kérdezte, miközben kiléptek a raktárajtón.

- Én? Nem!- felelte a fiú és berakta a könyvet a táskájába. Az egész osztály hangos nevetésben tört ki. Elena kihasználta az alkalmat és a helyére iszkolt a könyvvel együtt.

- Kérem a dolgozatodat! A szabály, az szabály. Megegyeztünk!- mondta John, miközben végig sietett a padok között. Visszafelé megállt Elena mellett és a könyvre mutatott.

- Holnapra olvasd ki, és a megbeszélt térképet se felejtsd el!- mondta hangosan. Mindenki jól halhatta, hogy a történelem volt a téma a raktárban.     

Este John hangosan csapta be maga után az ajtót, félre dobálta cipőit és elindult a konyha felé egy hideg sörért. A látvány viszont elfeledtette vele a szomjoltó italt.

- Jó estét tanár úr!- köszöntötte széles mosollyal Elena. Az asztalt terítette meg. Könnyű, nyárias ruha volt rajta, amire egy kicsiny kötényt húzott fel. Hosszú haját feltűzte.

- Elena! Mit művelsz?- kérdezte döbbenten John, de szája szélén apró mosoly bujkált.

- Bepótolhatnánk az elmulasztott történelem órát!- suttogta, miközben közelebb lépdelt a férfihez. John átkarolta a derekát és közelebb húzta, hogy könnyebben megcsókolhassa. Elena boldogan simult az ölelő karokba. Csókjukat a lány kuncogása zavarta meg.

- Megég a pite!- magyarázta és már sietett is a sütő felé. Kivette a finomságot és felszeletelte. John a megterített asztalhoz lépett és ámulva pillantott körbe.

- Mennyit fáradozhattál vele!- ingatta a fejét a férfi.

- Semmiség! Időközben rájöttem valamire.

- Mire, hogy kevés tányérom van?- viccelődött John.

- Nem!- intett nemet kuncogva. Ismét odalépett a férfi elé és mélyen a szemébe nézett.

- Érted bármit megtennék! Nem fog érdekelni mások véleménye!

- Szeretlek Elena!- tört ki Johnból.

- Én is szeretlek!- suttogta boldogan a lány, miközben átölelte a férfit.

- Van még valami meglepetés?- kérdezte viccelődve John pár perccel később.

- Lenne még valami…

- Micsoda?- csillant fel a szeme.

- Itt szeretnék aludni nálad!

- Micsoda?- kérdezte megdöbbenve.

- Te nem szeretnéd?- kérdezett vissza kétségbeesetten a lány.

- Minden vágyam az kicsim, de a szüleid mennyit tudnak erről?

- Jaj, ezzel te ne törődj! Tegnap hazajött a bátyám és most nála alszok. Elméletileg. – magyarázta mosolyogva Elena, miközben John ingjét gombolta.

- Mi lesz a vacsorával?- kérdezte kuncogva a férfi, amikor Elena már az övét kapcsolta ki.

- Majd megmelegítem. – suttogta, miközben a nyakkendőjénél fogva húzta Johnt az ágy felé.

Két órával később még mindig az ágyban feküdtek. John Elena kézfejét simogatta. Lágy, selymes bőrét csodálattal érintette, simította. A lány minden bizonnyal angyal, John ezzel tisztában volt.

- Mi lesz ennek a vége?- húzódott közelebb a férfihoz. Kedvelte, talán túlságosan is, de nem tehetett ellene semmit.

- Minek?

- Hát a kapcsolatunknak? Olyan szívesen világgá kürtölném, hogy szeretlek, de félek a következményektől. – vallotta be, miközben egy könnycsepp gurult végig az arcán.

- Nem lesz semmi baj. Majd megoldom! A legjobb viszont az lenne, ha befejeznénk a különórát.

- Befejezni?- kérdezte ijedten Elena.

- Sajnos, csak ez az egy megoldás maradt!

- Ilyenkor lehetnénk együtt, itt senki sem zavarhat minket!

- Egyszer minden titokra fény derül!- mondta komor hangon John, miközben felállt Elena mellől és kisétált a szobából. Friss levegőt kellett szívnia, de mire visszatért a szobába, a lány már eltűnt. Másnap John nem találkozott Elenával, aminek egyáltalán nem örült. Meg szerette volna beszélni a dolgokat. Felhívni sem tudta, ki volt kapcsolva lány telefonja. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy hozzá.

- Jó estét asszonyom! Elenát keresem! Mr. Novick vagyok, a történelem tanár. – mutatkozott be. Remegett keze, lába. Nagyon izgult.

- Áh! Jó estét! Helen vagyok, Elena édesanyja. Kérem, fáradjon be! Fent van a szobájában, de azonnal lehívom!

- Ne fáradjon vele! Csak egy könyvet hoztam neki, majd felviszem neki.

- Rendben. Fel a lépcsőn és az első ajtó jobbra, el sem lehet téveszteni!- mondta kuncogva Helen. John vett egy mély levegőt és elindult a lépcső felé.

- John? John Novick?- szólt utána valaki a háta mögött. A nappaliból Elena bátya lépett ki.

- Bradley! Atya ég! Te mit keresel itt?- kérdezte csodálkozva John. Az egyetemen ugyanarra a mitológiai órára jártak.

- Én itt laktam régen. De te mit keresel itt?

- Én tanítom Elenát.

- A húgomat tanítod? Mesélte, hogy külön tanárhoz jár, de nem gondoltam volna, hogy egy régi cimborám az! Ez hihetetlen!- ámuldozott Bradley.

- Hol helyezkedtél el?- kíváncsiskodott John. Már nagyon régen nem látták egymást.

- Cipruson van most egy ásatásom. – felelte büszkén a férfi.

- Régész vagy?- csodálkozott el John.

- Bizony! Ezért is sértődtem, hogy a húgocskám nem engem kért fel a korrepetálásra.

- Nem korrepetálom, csak kiegészítem az órán tanultakat. És különben is, a te szakterületed az ókori világ volt, nem pedig a polgárháború.

- Hát igen, abban te voltál a szaktekintély. – viccelődött.

- Még most is az vagyok. De most már megyek, a húgod vár rám. – sietett fel a lépcsőn. Tényleg könnyű volt felismerni az ajtaját. Hatalmas betűkkel volt feltűntetve a neve az ajtón. John halkan kopogott és már be is nyitott.

- Mit keresel itt?- kérdezte döbbenten Elena. Az ágyon feküdt és a plüss mackót ölelte, amit még John ajándékozott neki.

- Hoztam egy könyvet. – felelte lehajtott fejjel a férfi.

- Ok! Rakd csak le az asztalra. – utasította közönyösen. Haragudott a férfire, mert csak kihasználta.

- Sajnálom! Bár nem tudom, hogy mit követtem el, de sajnálom! Kérlek, ne haragudj rám.

- Nem tudod, miért haragszom? Talán azért, mert kihasználtál. Lefeküdtem veled és te már azon az estén szakítottál velem. – suttogta dühösen Elena.

- Én nem szakítottam veled, kicsim! Nem szerettelek volna kihasználni, csak akkor azt láttam a legjobb megoldásnak. Szeretlek, Elena! Most már tudom, hogy hülyeség lenne abbahagyni a különórákat.

- Szóval nem bántad meg, hogy együtt voltunk?- kérdezte félénken.

- Ez volt életem legjobb döntése! Bocsáss meg, ha félrevezettelek!- lépett hozzá John és szorosan megölelte. Elena halkan zokogott. Már azt hitte, örökre elveszítette a férfit.

- Már csak pár nap az érettségiig. – lehelte Elena John fülébe. Minden vágya az volt, hogy befejezze a középiskolát. Elköltözzenek Johnnal, és végre nem kell majd bujkálniuk senki elől.

Másnap délután újra az ágyban kötöttek ki. Mindketten boldogok voltak. John egy angyal szerelmét élvezhette, de a háttérben mindig ott duruzsolt egy kis hang, hogy Elena egy tiltott gyümölcs a férfi számára. Tudta jól, hogy a hang a lelkiismerete és igaza van. A lehető összes szabályt megszegték. Ha kiderül a kapcsolatuk, akkor őt kiűzik a Paradicsomból, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy soha többet nem találkozhat Elenával.

- Holnap is jössz?- kacérkodott John az ajtóban állva.

- Talán. – fordult vissza kuncogva Elena és egy búcsúcsókot lehelt szerelme ajkaira.

- Elena?- kiabált Bradley a kapu felől. Johnt szerette volna meglátogatni, de látta a csókot, látta az ölelést. Összeállt a kép a fejében.

- Megmagyarázom!- kezdett bele a lány, de nem tudott szóhoz jutni.

- Menj haza most rögtön!- parancsolt rá a bátya, de nem mozdult el.

- Elena, menj! Majd mi megbeszéljük. – szólalt meg végül John is.

- Te szemét disznó!- ordította Bradley és egy hatalmasat behúzott Johnnak. A férfi megtántorodott, de nem esett el. Azonnal a szájához kapott, vér csurgott le az állán.

- Ne! Brad kérlek, ne bántsd. – sikította Elena.

- Ezt megérdemeltem. – suttogta John, miközben a vért törölte le az arcáról. Elena oda szaladt hozzá, hogy segítsen neki. Bradley és John közé állt.

- Le is feküdtél vele?- kérdezte dühösen, tudomást sem vett Elenáról. 

- Semmi közöd hozzá! Szeretjük egymást, ez ellen nem tehetsz semmit. – vágott közbe mérgesen Elena.

- A húgom vagy, meg kell védenem téged!- felelte nyugodtabb hangon Bradley.

- Te pedig a bátyám vagy és meg kell értened, hogy szeretem Johnt.

- Mióta tart ez a románc?- kérdezte gúnyosan Johnt.

- Három hónapja. –felelte lehajtott fejjel.

- Nem is értem, hogy tudsz a tükörbe nézni!- vágta még oda Bradley, aztán elviharzott.

- Most menj haza!- suttogta John, amikor már egyedül voltak.

- Nem hagylak itt. – ellenkezett.

- Hétfőn érettségizel. Menj haza tanulni, Elena!

- John! Szeretlek!- fordult vissza Elena.

- Jobban járnál, ha nem tennéd!- suttogta John és becsukta Elena előtt az ajtót. A lány csak állt és bámulta az ajtót, ami leválasztotta őt szerelmétől.

Egész hétvégén nem beszéltek egymással. Bradley figyelmen kívül hagyta Elena létezését, még csak rá sem nézett. John bezárkózott a házba és töprengett. Nincs annyi ereje, hogy elhagyja Elenát. Nem teheti.

Hétfő reggel kapott egy levelet egy angol bentlakásos iskolától. Nem volt ideje elolvasni, csak bedobta a táskájába.

Elena izgatottan készült az érettségire. Mindent tudott. Leginkább a történelemtől félt, de amikor meglátta Johnt, rögtön tudta, hogy nincs semmi gond.

- Sok sikert kicsim!- suttogta John a lány fülébe. Az érettségi után minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Sok időt töltöttek egymással.

- Igen! Sikerült! John, szerelmem, sikerült az összes vizsgám. – lépett be az ajtón vidáman Elena. John az asztalnál ült és egy papírt tartott a kezében. A lány érkezésére felállt és odasietett hozzá. Megölelte és gratulált neki.

- Valami baj van drágám? Olyan gondterheltnek tűnsz.

- Nincs semmi baj!- felelte John.

- Van még egy jó hírem!- nevetett fel Elena.

- Még is mi lehet az?- érdeklődött John.

- Tegnap voltam az orvosnál a rosszullét miatt.

- A stressz miatt volt? Sokat izgultál az érettségi miatt, ez volt a baj.

- Nem! Semmi köze az érettségihez! Drágám, szülők leszünk!- válaszolta mosolyogva Elena. Egy kisbabát hord a szíve alatt. John gyermekét.

- Mi? Nem lehet igaz! Most csak viccelsz, ugye?- kérdezte elsápadva a John.

- Nem, nem viccelek! Apuka leszel.

- De hát védekeztünk!

- Előfordul a fogamzásgátlás mellett is. De én örülök, mert egy kisbaba megold minden problémát. – felelte Elena és elindult a nappali felé, de megtorpant. A szobában dobozok és bőröndök sorakoztak.  

- John? Ez mit jelent? Mi az a sok holmi?- kérdezte kétségbeesetten.

- Beszélnünk kell! Kaptam egy jobb állást Angliában. Ma indul a gépem.

- Én most nem mehetek el. A szüleim… nem, képtelenség.

- Tudom! Csak én megyek. – felelte suttogva a férfi. Nehezére esett kimondani, de nem volt más választása.  

- Itt akarsz hagyni? Még így is?- kérdezte Elena, miközben könnyek áztatták az arcát.

- Sajnálom! Nem vagyok kész az apaságra. - sóhajtotta John. Csöngettek. A költöztetők jöttek és elvittek minden cuccot. Elena végig nézte, ahogy a szeretett férfi kilép az ajtón és elhagyja örökre. John nem volt képes visszanézni. Vérzett a szíve. Szerette Elenát, de egy gyerek az már sok.

Elena az egész nyarat John házában töltötte, senki sem tudta, hogy ott van. A szülei úgy tudták, hogy New Yorkban van, készül az egyetemre. Egyedül csak Bradley látogatta. Amikor megtudta, hogy Elena terhes azonnal hazautazott. Ő vitte vizsgálatokra is a lányt. Elena félt bevallani a bátyának, hogy mi történt, de nem volt más megoldás. Miután John elment, leült az asztalhoz és elolvasta a levelet. Mindennap kézbe vette és elolvasta. Rövid időn belül, már tudta kívülről. Minden egyes nap rá kellett jönnie, hogy soha többet nem jön vissza a férfi.

Teltek a hetek, a hónapok. Elena hasa egyre nagyobb lett. Vége lett a nyárnak. Elkezdődött a szemeszter. Hetente hívták a szülei, és ő hetente elhitette velük, hogy New Yorkban van, pedig csak a szomszéd utcában volt. Gyűlölte magát ezért, de tudta, hogy jobb a szülőknek a tudatlanság. Bradley tartotta el, ő fizette a számlákat és minden mást. Nem volt szíve elhagyni a húgát. Egyre nagyon bűntudata volt. Miatta ment tönkre Elena élte. Ő volt a baj forrása, bár ezt nem tudta senki. Október közepe volt, amikor újra meglátogatta Elenát. Meg sem ismerte a lányt, mindig mosolygós arca sápadt volt és rideg. Semmi érzelem nem látszott rajta. Ekkor határozta el magát Bradley, hogy felkeresi Johnt és beszél vele. Elbúcsúzott Elenától és kilépett az ajtón. Két perc múlva újra kopognak az ajtón.

- Mit hagytál itt?- kérdezte Elena, miközben kinyitotta az ajtót. De nem Bradley állt előtte, hanem az apja.

- Elena?- kérdezte csodálkozva.

- Apa! Én…

- Szóval hozzád jött mindig a bátyád. – felelte ingerülten.

- El szeretettem volna mondani, de…

- Nem érdekel a mondandód! Becsaptál minket, elhitetted velünk, hogy New Yorkban élsz. Közben pedig itt bujdosol a világ elől. Szégyenkezem miattad! Végig nézek rajtad és bánom, hogy megbíztam benned. Hagytad, hogy Novick kihasználjon, mert ő az apja, ugye?- kérdezte, miközben Elena hasára mutatott.

- Igen, ő az!- felelte suttogva.

- Nem fogom hagyni, hogy ez a kis fattyú tönkre tegye a családom életét. Anyádnak nem mondok semmit. Jobban teszed, ha te sem vallasz neki, mert csak összetörne a szíve.

- Sajnálom!

- Azzal már elkéstél! Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem vagy többet a családunk tagja. Nekem nincs szükségem egy hazug lányra. Ha anyád keres, találj ki valami hihető mesét, miért nem jössz többet hozzánk. A hazugságokhoz úgy is annyira értesz.

- Apa, én szeretlek titeket!

- Elég vacakul fejezed ki! Átversz minket, a bátyádat pedig kihasználod! Undorodom tőled Elena!- felelte búcsúzóul, aztán becsukta az ajtót és elment.

- John! John! Várj már!- kiabált Bradley. Sietnie kellett, amilyen gyorsan csak tudott.

- Mi a baj?- kérdezte sápadtan John, amikor meglátta a közeledő férfit. Azonnal eszébe jutott Elena és a kisgyermek.

- Még semmi, de ha nem mész haza, akkor nem tudom semmit sem garantálni.

- Nem!- felelte és elindult az ajtó felé.

- Várj! Ezt az egészet én rendeztem meg.

- Mi?- fordult vissza értetlenkedve.

- Én rendeztem neked állást itt, én akartalak eltávolítani Elena közeléből. – vallotta be.

- Oh! Ezt már eddig is tudtam! Az igazgató elmondta, hogy régi barátok vagytok, onnantól pedig nem volt nehéz dolog kitalálni!- felelte gúnyosan John és benyitott. Bradley oda is követte.

- Szenved! Egyedül van! Nincs ki vigyázzon rá!- kiabálta John után. A férfi megtorpant.

- Tudom, hogy még szereted!- folytatta.

- Hagyjál békén!- felelte ingerülten.

- Veszélyben van a kisbaba élete! Elena annyira lefogyott, hogy nem képes megszülni, császározni fogják. – tért a lényegre Bradley. John megfordult és szélsebesen elindult a kijárat felé. Beült a kocsiba és meg sem állt a reptérig. Fél órán belül már egy gépen ült. Azon gondolkodott, hogy még is, hogy tehetett ilyet Elenával. Egyedül hagyta, veszélybe sodorta. Megbocsáthatatlan dolgot tett. Mi lesz, amikor újra megpillantja? Sietett haza! A ház előtt még vett egy mély levegőt, és lenyugodott.         

Amikor a férfi belépett az ajtón Elena az ablak előtt ült. Növekvő pocakját simogatta, miközben a falevelek táncát nézte. Érdeklődve figyelte a gyönyörű sárga csodákat, amint felkapja azokat a szél, és valahol máshol lerakja őket. Ő is falevél szeretett volna lenni, hogy elmehessen végre erről a helyről. Egyedül bolyongani a nagyvilágban, ne figyelni semmire és senkire, ez volt minden álma. Nem akart többet érezni, főleg nem a fájdalmat. Fájt, ahogy az apja beszélt vele. Fájt, hogy kitagadta, de a legjobban az fájt neki, amikor az unokáját fattyúnak hívta. Ez a szó örökre belevésődött a szívébe. 

- Elena!- lépett közelebb John. A lány megfordult és a nem hitt a szemének.

- John?- csodálkozott el. A könnycseppek újra áztatták fehér arcát.

- Meg tudsz nekem bocsátani?- kérdezte John remegő hangon. Pár percig csönd volt a szobában, végül Elena megfogta a hasát és csak ennyit mondott mosolyogva:

- Nézd csak Nathan, apa hazajött!  

Tarka pillangók!

- Henriett! Gyere már! Elkésünk!

- Nem találom a varázsporomat!- kiabált le a lépcsőn egy tejföl szőke, aprócska kislány.

- Tegnap bent hagytad a kocsiban. Kérlek, gyere már!- kérlelte édesanyja az ajtóban állva. Hasonlítottak egymásra. A nő is szőke hajú volt. A szemük is hasonló volt. Le se tagadhatták volna egymást.

- Jól van, itt vagyok anyu!- szökdécselt le mosolyogva a lépcsőn.

- Siessünk tündérke! Nem szeretnél elkésni a próbáról, ugye?- kérdezte az édesanya mosolyogva miközben elindultak az óvoda felé.

- Nem szeretnék, hiszen egy hét múlva lesz a nagy nap!- tapsikolt a hátsó ülésen Henriett.

- Bizony tündérkém!

- Anya?

- Igen, drágám?

- Mit gondolsz? Szerinted apa eljön az előadásra?- kérdezte reménykedve a kislány. Lassan már 5 hónapja, hogy elköltözött az édesapja. Azóta nem is látta.

- Nem hiszem! Beszélgettünk már róla, hogy apa nem jön vissza többet. Új életet szeretne kezdeni.

- De én nem szeretném, hogy új családja legyen! Hiányzik!- mondta szomorúan a lány. De ő is tudta jól, hogy az apukája nem jön vissza soha többet.

- Nekünk ezt el kell fogadnunk! Szeretjük aput, nekünk az a fontos, hogy ő boldog legyen. – magyarázta az anya, de legbelül ő is úgy érzett, mint a lánya. Szerette a férjét, sőt még most is szereti. Eszébe jutottak a magányosan töltött első két hónap éjszakái, amikor sírva nyomta el az álom. Most is könnycseppet csaltak a szemébe az emlékek. Nem tudja pontosan miért történt ez. Egyik reggel a férje összepakolt és elment. Később csak annyit mondott magyarázatként, hogy új életet akar kezdeni. A csalódott feleség biztos volt benne, hogy a férje új nővel került össze. A válópert viszont egyik fél se adta be.

- Ha lenne egy kívánságom, akkor biztos, hogy azt kérném.

- Mit is, kicsim?- kérdezte zavartan a nő, nem figyelt a lánya szavaira.

- Bárcsak nekem is lenne varázsporom, mint a kis pillangónak. Én azt kívánnám, hogy apa jöjjön vissza hozzánk és legyen újra boldog velünk.

- Ez nagyon jól hangzik, de ne éld bele magad túlságosan! Az csak egy mese, a valóságban nem létezik ilyen por. – magyarázta letörten az asszony. Ő lenne a legboldogabb a világon, ha visszakaphatná a férjét és vele a régi életét.

- Így már nincs is kedvem óvodába menni!- nyafogott Henriett.

- De muszáj menned kislányom! Mindenki számít rád! Neked se árt a gyakorlás. Már csak egy hét van vissza és itt az előadás napja.

- Már csak egy hét!- sóhajtott fel a lány.

- Ne izgulj kicsikém! Én tudom, hogy ügyes leszel! Büszke vagyok rád!

- És ha elrontom?- kérdezte kétségbeesetten.

- Nem fogod elrontani, hiszen annyit gyakorolsz rá!

- Talán igazad van.

- Nekem mindig igazam van!- viccelődött mosolyogva az anya. A lány is nevetett. Az asszony imádta hallgatni a lánya csilingelő nevetését. Varázslatos volt, mostanában viszont egyre kevesebbet hallotta ezt a gyönyörűséges dallamot. A lány imádja az apját. Hatalmas tragédia volt számára, hogy a férfi csak úgy elhagyta őket. Az asszony már azon is gondolkodott, hogy pszichológushoz viszi a lányt. A pénzhiány viszont gátat szab az ilyen kiadásoknál. Nagyon össze kellett húzni a nadrágszíjat. A nő dolgozik, de sajnos nem fizetnek neki annyit, hogy gondtalanul élhessen egy 6 éves kislánnyal.

- Bekísérjelek?- fordult hátra a kocsiban az asszony miután megérkeztek az óvoda elé.

- Nem kell! Nem vagyok már kicsi! Betalálok én magamtól is!- mondta magabiztosan Henriett.

- Akkor jó! Adj egy puszit anyádnak és légy jó!

- Rendben! Szeretlek anya!- mondta miközben egy gyors puszit lehelt anyja arcára és már ki is pattant a kocsiból. Vidáman ugrándozott be az óvoda kapuján.

- Én is szeretlek tündérkém!- suttogta halkan az asszony és letörölte a könnycseppet az arcáról. Néma csöndben hajtott tovább a munkahelye felé. 8 előtt pár perccel parkolt le a személyzeti parkolóban. Egyedül cipője kopogását halotta, miközben végig sietett az irodájához vezető folyosón.

- Helen! Te vagy az?- kiabált ki a főnöke az irodájából.

- Igen Frank!

- Bejönnél egy pillanatra!

- Itt vagyok!- nyitott be Helen az irodába. A sötétítő függönyök elhúzva, a szoba sötétbe borulva. Mintha gyászolna, gondolta Helen. A férfi arca nyúzott volt, látszott rajta, hogy keveset aludt.

- Kérlek, foglalj helyet!- mutatott Frank az egyik székre.

- Minden rendben van?- kérdezte aggodalmasan Helen.

- Ezt én nem mondhatnám!- sóhajtott fel szomorúan.

- A feleséged jól van, ugye?- kérdezte riadtan.

- Persze! Semmi baja! De a cégről már nem lehet ugyan ezt elmondani.

- Miről beszélsz?

- Sajnálom Helen, de minden jel arra mutat, hogy a cégünk csődbe ment.

- Ez lehetetlen!- hitetlenkedett Helen. Nem szűnhet meg a munkahelye. Hogy fogja eltartani Henriettet?

- Sajnálom! A bank nem ad több hitelt. Holnap már lehúzhatjuk a redőnyt. Vége! Mindennek!

- Most mihez fogok kezdeni? Henriettel így is szűkösen éltünk.

- Én megtettem mindent! Ezt el kell hinned! Az egész életemet ennek a cégnek szenteltem!

- Persze! Sajnálom, hogy itt sajnáltatom magam, hiszen neked is lehet elég bajod!

- Bizony! Erre a hónapra még ki tudlak fizetni, de nincs értelme, hogy be gyere. Nincs több megrendelés.

- Nem kell! Hiszen ha nem dolgozok, akkor ne fizess! Majd boldogulunk valahogy.

- Kedves tőled!

- Akkor én most összeszedem a cuccaimat az irodámban. Később még benézek.

- Rendben. Nem sietek sehova. – mondta Frank fancsali képpel. Helen csak addig a percig tudta magát tartani, amíg be nem csukta maga mögött a saját irodai ajtaját. Sírva rogyott le a fal mellé. Mi lesz most velük? Munka nélkül nem tudja eltartani kettőjüket! Végül arra jutott, hogy nem hagyhatja el magát. Henriettnek szüksége van a biztos anyagi háttérre. Új munkát kell keresnie minél előbb. De hogy honnan, azt még ő se tudta. Amikor már lenyugodott sietve szedte össze a holmiját. Kifelé menet még beköszönt Frank–nek. A férfi előtt egy félig üres brandys üveg állt. Szüksége is lesz rá, gondolta Helen kilépve az utcára. Hazafelé különféle spórolási lehetőségeken gondolkodott. A kocsit már biztos, hogy el kell adnia. Abból a pénzből talán elélnek egy darabig, de a továbbiakban hogy lesz azt nem tudta. Hazaérve felszaladt a hálószobába és feltúrta az ékszeres dobozát. Megtalálta az értékes gyöngysorát, amit még a férjétől kapott az ötödik házassági évfordulójukra. Imádta azt az ékszert, de nem volt más választása. Jövő héten beviszi a zálogházba az eljegyzési gyűrűjével együtt. Úgy is csak rossz emlékek jutnak eszébe arról a gyűrűről. A tárgyakkal együtt megszabadulhat a múltjától, gondolta. Eszébe jutott még az is, hogy eladja a házat, és egy kisebbe költöznek. Talán Henriett is megértené a költözést. Eddig még nem is gondolt arra, miként fogja előadni a lánynak, hogy többé nincs munkája. Valahogy csak megoldom, mérgelődött magában. Fél négykor aztán elindult az óvodába. A kapu előtt egy tökéletesnek nem mondható mosolyt erőltetett az arcára. Ha viszont valaki tüzetesebben szemügyre veszi, láthatná a szeme vörösségéből, hogy egész nap sírt.

- Henriett! Siess, mert itt van anyukád!- mondta az egyik nevelő.

- Jól sikerült a próba?- tudakolta Helen.

- Nagyon jól! Henriett nagyon ügyes! A csoportból ő tudja legjobban a szöveget.

- Ennek örülök! Sokat gyakorol otthon, lassan már én is kívülről fújom az egész darabot!- viccelődött Helen. Titokban egy nagy piros pontot adott saját magának. Még ilyen vészterhes időben is jó a humora!

- Ennyi belefér. – nevetett a nevelő.

- Itt vagyok!- futott oda a felnőttekhez a kislány.

- Szia tündérkém! Mehetünk?- ölelte át lányát az asszony.

- Persze!

- Akkor induljunk! Sütöttem neked palacsintát!

- Palacsintát?- kérdezte csodálkozva Henriett. Az anyukája ritkán csinált neki efféle finomságot. Legutoljára akkor kapott palacsintát reggelire, amikor megtudta, hogy az apukája elhagyta őket. Vajon most mi történhetett, suhant át a kicsi fején. Amikor hazaértek a lány azonnal nekilátott az evésnek. Helen leült vele szemben és figyelte kislánya tevékenykedését. Olyan békésen evett, nem volt szíve elrontani az estéjét. Végül még is arra a megállapításra jutott, hogy Henriettnek meg kell tudnia az igazságot. Nem titkolózhat előtte.

- Kicsim, figyelj egy kicsit rám!

- Figyelek.

- Most valami fontos dolgot fogok mondani.

- Valami baj van?- kérdezte aggódva.

- Igen, baj van! Holnaptól megszűnik a munkahelyem. – mondta ki nagy nehezen Helen. A kislány arcán értetlenség tükröződött.

- Mi az, hogy megszűnik?

- Nem lesz munkahelyem, nem tudok többet ott dolgozni!- magyarázta Helen.

- De hát akkor hol fogsz dolgozni?- kérdezte riadta a lány.

- Nem tudom kicsikém!

- Ha te nem dolgozol, akkor nekünk nem lesz pénzünk?- tért rögtön a lényegre a kicsi.

- Majd megoldom valahogy, neked ezzel nem kell foglalkoznod. Anya majd mindent megold!

- Nekem van spórolt pénzem, szívesen odaadom neked. Nekem úgyse kell semmire.

- Jaj, ne! Erre semmi szükség. Az a te pénzed! Én szerzek máshonnan. – mondta meghatódva Helen. Mekkora szíve van ennek a kislánynak. Az anyja nagyon jól tudta, hogy milyen sokáig gyűjtögette a zsebpénzét a kislány. Régebben egy új játékra gyűjtött, de miután elment az apja már nem akarta a játékot pedig meg lett volna rá a pénze. És most ezt a féltve őrzött pénzét ajánlja fel.

- Anya, én annyira szeretlek!- ölelte át édesanyját.

- É is szeretlek, tündérkém!- felelte sírva az asszony. Miután a kislány lefeküdt aludni, Helen leült a számítógép elé és meghirdette a házukat. Késő éjjel tudott csak elaludni, mindig valamin gondolkodott. Az ébresztő órája korán reggel ébresztette. Nem volt kedve felkelni, legszívesebben egész nap feküdne és siratná a régi életét. De nem tehette, hiszen Henriettnek óvodában a helye. Mire a kislány felkelt ő már elkészítette a reggelit. Az óvoda után nem a jól megszokott útvonalon indult el. Már nem kell a munkahelye felé sietnie. A délelőtt folyamán takarított és főzött. Ebéd után egy kicsit lepihent, de nem sokáig élvezhette a nyugalmat. A csengő vadul harsogott. Kíváncsian nyitott ajtót, egy gyenge pillanatában felmerült benne, hogy lehet a férje az. De csalódott. Az ajtóban egy középkorú nő állt. Arcán komor kifejezés ült.

- Jó napot! Cecili Wander vagyok.

- Jó napot!- köszönt zavartan Helen. Nem ismerte a nőt.

- A gyámügytől jöttem, bemehetnék? Sok mindenről kellene beszélgetnünk.

- A gyámügytől? Ja, persze természetesen fáradjon beljebb.

- Mrs. Miller! Én a lányával kapcsolatban szeretnék önnel beszélni.

- Kérem, szólítson Helennek! Nem értem, hogy a gyámügy miért foglalkozik ez én lányommal.

- Tudomásunkra jutott, hogy az ön munkahelye csődbe ment. Ezzel egy időben kaptunk egy névtelen bejelentést, miszerint az ön pénzügyi háttere nem teszi lehető egy gyerek felnevelését. Azért küldtek engem ki, hogy mérjem fel az itteni állapotokat.

- Ez lehetetlen. A gyámügynek nincs joga ehhez! Mégis mit jelentsen az, hogy egy névtelen telefonáló szavahihetősége ennyire sokat jelent? Nincsenek anyagi gondjaink!

- Ezeket, a bejelentéseket az intézmény mindig is fokozottan ellenőrizte. Nekem ez a munkám, kérem, ne nehezítse meg! Ha alkalmasnak találom a feltételek, akkor önök tovább élhetik az életüket.

- És ha nem találja megfelelőnek?- kérdezte indulatosan Helen.

- Akkor sajnos a kis lány elkerül öntől, Helen!- felelte.

- Azt már nem! Ebbe nem egyezek bele! Nincs joguk elvenni a lányomat!

- Minden jogunk meg van rá, ha úgy véljük, hogy ön nem teljesít tökéletesen.

- Beperlem az egész rohadt intézményüket!- mérgelődött tovább Helen.

- Azzal csak Henriett helyzetét nehezíti meg!

- Hagyja el a házamat! Most azonnal!

- Én nem tenném az ön helyében! Ez súlyoz következményeket vonna magam után. Ha jót akar a lányának, akkor engedi, hogy végezzem a munkámat.

- Maga nincs az én helyemben, szóval tűnjön el!- indult el az ajtó felé Helen, hogy kinyissa az ajtót. Cecili még egyszer körbenézett a nappaliban, végül csalódottan lépett ki házból. Helen mérhetetlenül dühös volt. Mégis mit képzelnek egyesek? Az nem történhet meg, hogy elveszik tőle Henriettet. Már csak ő maradt meg neki. Bele is halna, ha elvesztené a kislányát.

Gyorsan teltek a napok. Helen majdnem minden nap kapott egy felszólítást a gyámügytől.

„Már csak 5 nap és intézményünk a rendőrséggel összefogva látogat el Önhöz! Amennyiben hajlandó lesz együtt működni velünk, biztosítjuk azt a feltételt, hogy 1 hónap haladékot kap. Ha addig nem szerez új munkát, az állam nevében kötelességünk a felügyeletünk alá vonni a kislány nevelését! Fogadja meg a tanácsomat és működjön együtt velem!

Üdvözlettel: Cecili Wander”

Helen legtöbbször elégette a leveleket. Nem akart belegondolni se abba, hogy Henriett elkerülne tőle. Ez csak egy rossz vicc, mondogatta ilyenkor magában.

- Ki az ágyból tündérkém! Ma van a nagy nap!- húzta le lánya fejéről a takarót. Ma lesz az előadás.

- Nem akarok felkelni!- nyafogott a párnájába.

- De sajnos fel kell kelni! Nincs mese! Nem maradhatsz le az előadásról!

- Le fogok maradni!- jelentette ki komoran Henriett.

- Nem! Te vagy a főszereplő! Kicsim, ne játszadozz tovább! Sietnünk kell!

- Álmos vagyok! Tegnap este nem tudtam elaludni az izgalom miatt!

- Pedig ma később keltettelek fel, 1 órával többet aludhattál.

- Na jó felkelek!- egyezett bele sóhajtózva Henriett.

- Helyes!- felelte mosolyogva Helen. Annyira imádni való kislány. Nem élné túl nélküle a minden napokat! A gyámügy most viszont arra készül, hogy megfossza őt a csodától. A csodától, amit a kislánya jelent neki nap, mint nap. Nem hagyhatja ezt az ügyet annyiban!

- Anya! Figyelsz te rám egyáltalán?- kérdezte bosszankodva Henriett.

- Persze kicsim! Mit is mondtál?- kérdezte zavartan az anya.

- Azt kérdeztem, hogy mit vegyek fel!- felelte morcosan a kislány.

- A kék szoknyád pont megfelelő lesz!

- Azt nem veszem fel soha többet!- ellenkezett.

- De miért? Az volt a kedvenc ruhád!

- Apa vette nekem, és én nem akarom felvenni!

- Azért, mert apa vette neked?- kérdezte Helen megdöbbenve.

- Igen! Utálom apát!- jelentette ki karba tett kézzel.

- Micsoda?

- Itt hagyott minket! Nem szeret már minket, ezért én sem szeretem már. Megbántott téged! Miatta nincs pénzünk. Azt mondta az a néni, hogy az a legnagyobb probléma!

- Milyen néni mondta ezt? És mi az a probléma?- kérdezte kíváncsian Helen.

- Egy néni, nem jut eszembe a neve. Valamilyen ügytől jött. És azt mondta, hogy neked problémád van a pénz miatt. – magyarázta Henriett.

- Legközelebb ne állj szóba a nénivel! Nincs semmi probléma! Henriett most figyelj rám! Nem szabad haragudni apára! Ő egy másik életet kért tőlünk. Mi pedig megadtuk neki, mert szeretjük őt, de ő is ugyanúgy szeret minket!

- Akkor miért nem látogat meg soha?- kérdezte sírva a kislány. Most már Helen se tudta visszatartani a könnyeit. Együtt sírtak egy olyan férfi miatt, aki ott hagyta őket kiszolgáltatottan.

- Apa biztos külföldön van! Sokat utazgat a munkája miatt! Nekem megsúgta, hogy nem sokára meglátogat téged is!- bizonygatta Helen. Eldöntötte, hogy nem mondja el az igazságot Henriettnek. Ő még annyira kicsi, nem készült fel ennyi csalódásra. És akkor még ott van a gyámügy dolog is, gondolta elkeseredetten Helen.

- Megígéred?- kérdezte Henriett könnytől csillogó szemével felnézve Helenre.

- Megígérem!- mondta ki a bűvös szót a nő.

- Annyira szeretlek anya!- mondta szipogva.

- Én is nagyon szeretlek!- ölelte magához Helen.

- Nem fogunk elkésni?- kérdezte pár perc múlva Henriett.

- Jaj, dehogy is nem! Siessünk!- pattant fel Helen. Gyorsan felöltöztek és pár perc múlva már az óvoda felé hajtottak. Időben értek oda, Henriettnek még volt ideje elpróbálni az egész műsort. Helen pedig kereset egy szabad helyet kint a nézőtéren. Ő is úgy izgult, mint a saját lánya, de nem az előadás miatt. Ma volt az utolsó napja a felszólítás szerint. Ha ma nem egyezik bele a vizsgálatba, akkor a rendőrség is szóba fog kerülni. De akkor se fog engedni! Nem tehetik meg! Őrültebbnél őrültebb gondolatok cikáztak a fejében. Épp felállt volna a helyéről, hogy kiszellőztesse a fejét, amikor felgördült a függöny és egy maroknyi kisgyerek szaladt ki a színpad közepére. Elkezdődött az előadás. A darab két tarka pillangóról szólt, akik elhatározták, hogy felfedezők lesznek. Utazásaik során rátalálnak egy zsák varázsporra, ami minden kívánságukat teljesíti. Ezután kezdődnek csak az igazi kalandok. A két jó barát még a barátságukat is kockára teszik azzal, hogy kapzsi vágyaikat kielégítsék. A végén viszont rájönnek, hogy a barátság a legfontosabb dolog az életükben. Örökre elfelejtik a varázspor létezését, amivel megoldódnak a gondok is. Henriett játszotta az egyik tarka pillangót. Nagyon ügyes volt. A ruhája is gyönyörű volt, a szárnyai pedig hatalmasok. Helen aggódott az elején, hogy nehezek a szárnyak. De Henriett megoldott minden problémát. Még a darab legelején Helen melletti üres székre egy férfi ült le. Nem is nagyon figyelt rá a nő, a figyelmét a lánya kötötte le. Csak akkor tudatosult benne, hogy ki az a férfi, amikor odahajolt hozzá.

- Milyen csodás lányunk van!- suttogta bele a férfi Helen fülébe.

- Adam?- kérdezte kissé magas hangon Helen. Nagyon megrémült, de közben örült is.

- Meg tudsz nekem bocsátani?- kérdezte a férfi elgyötörten.

- Hát persze! Annyira hiányzol!- borult a nyakába zokogva az asszony.

- Te is nagyon hiányoztál!- suttogta Adam, ő is a könnyeivel küszködött. A színpadról Henriett is azonnal kiszúrta az ölelkező szüleit. Sikoltozva rohant le a nézőtérre, hogy üdvözölhesse régen nem látott édesapját.

- Apuci! Tényleg te vagy az?- kérdezte az örömtől kábultan.

- Igen kicsikém! Én vagyok az! Henriett, meg tudsz nekem bocsátani?

- Igen, de csak akkor, ha nem mész el többet!

- Soha többet nem hagylak el titeket. De most szaladj vissza meghajolni én kicsi, tarka pillangóm!- felelte mosolyogva az apa. Boldog volt. Végre összeszedte a bátorságát, hogy bocsánatot kérjen a családjától. Nem is értette, hogy annak idején mi ütött belé. Hogy lehetett akkora hülye, hogy elhagyta a családját? A műsor után együtt mentek haza, ahol mindent alaposan megbeszélhettek. Adam egész nap csak a lányával játszott. Be szeretett volna pótolni mindent. Öt percenként mondta el, hogy mennyire szereti a családját. Mind a hárman boldogok voltak. Este Henriett sokáig nem volt hajlandó lefeküdni, végül az apja ölében nyomta el az álom. Végre Helen tudott beszélgetni a férjével.

- Helen! Tudnod kell, hogy mindent megbántam! Bolond voltam, amikor azt mondtam, hogy új életet akarok! Már az első héten rájöttem, hogy nekem ez nem fog menni, de egyszerűen nem voltam képes elszámolni saját magammal. Féltem, hogy már nem fogadnátok vissza. Minden nap csak rád gondoltam. Minden este elmondtam, hogy mennyire szeretlek! Tudom, hogy elég hihetetlen, amit mondok. Én azért mentem el, mert…

- Ne! Nem kérem tőled számon merre voltál, most csak a fontos, hogy itt vagy mellettem. De meg kell ígérned, hogy soha többet nem hagysz el!

- Ígérem! Még egyszer nem leszek ennyire lökött.

- Remélem!- helyeselt mosolyogva Helen.

- De van egy kis problémám!- folytatta komorabb hangon.

- Mi a baj?- kérdezte ijedten Adam. Felmerült benne, hogy Helen talált valaki mást helyette és most már őt szereti.

- El se merem neked mondani! Annyira megalázó rám nézve. Ilyet feltételezni rólam!- ingatta a fejét szomorúan Helen. Adam megfogta a kezét, és bátorítva szorította.

- Mond csak!- bíztatta.

- Csődbe ment a cég, már egy hete. Elég szűkösen éltünk Heriettel, de én mindig megoldottam. A gyámügy viszont beleszólt az életünkbe. Egy névtelen bejelentés érkezett hozzájuk, hogy én nem nevelem megfelelően a lányunkat. Ránk szállt egy vén banya, állandóan leveleket küldözget. Azt mondták, ha nem megfelelően nevelem, ha nem lesz újra munkám, elveszik tőlem a lányomat. Én már nem tudom, hogy mit tegyek! Ma járt le a határidő. Ha nem működök együtt velük, akkor a rendőrséggel jönnek vissza. El akarják venni a kislányomat! Az én kicsi lányomat!- mesélte zokogva Helen. Adam pár percig szóhoz se jutott. A gyámügy? Vizsgálat? Elveszik Henriettet? De hát csak most kapta vissza! Ezt nem tehetik!

- Majd én megoldom! Holnap bemegyünk és elmagyarázom nekik a helyzetet. Hazaköltözöm és akkor nem lesz gond a pénz. Megoldjuk! Nem félj!

- Köszönöm szépen! Annyira jó, hogy itt vagy!- hálálkodott, miközben a vállára a hajtotta a fejét Helen.

- Én köszönöm, hogy visszafogadtál! Nem éltem volna túl, ha nem láthatlak titeket újra. Ti vagyok az én tarka pillangóim! Szeretlek titeket!- mondta mosolyogva Adam.

2 hónap múlva

- Drágám! Bejönnél egy kicsit a fürdőbe?- kiabált ki Helen.

- Jövök! Mi a gond?- dugta be a fejét az ajtón Adam.

- Lehet, hogy csak káprázik a szemem, de én ezen két csíkot látok!- mondta sápadtan Helen.

- Majd én megnézem!- ajánlotta fel mosolyogva a férje.

- Mrs. Miller! Boldogan jelenthetem ki, hogy Ön állapotos!

- Igen?- sikoltott fel örömében Helen.

- Kisbabánk lesz!- nevetett fel hangosan Adam. Mindketten nagyon örültek ennek a hírnek.

- Henriett! Siess kicsim! Van egy nagyon jó hírünk!- hívta oda lányát Helen, miközben kisietett a hálószobába. A kislány kacagva szaladt be az ajtón, és egyesen a szülők közé vette magát az ágyra.

- Megyünk az állatkertbe?- találgatott boldogan.

- Nem! Annál sokkal jobb!

- Szabad a gazda!

- Nagy testvér leszel!

- Micsoda?

- Kisbabánk lesz, akinek te leszel a nővére!

- Tényleg? Ez csodás! Ez nagyon jó! Tényleg sokkal jobb, mint az állatkert. – ugrándozott örömében Henriett.

- Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon!- jelentette ki boldogan Adam.

- Miért is?- kérdezte homlok ráncolva Henriett.

- Mert most már három tarka pillangóm lesz!- felelte mosolyogva az apa. Ezen mind a hárman jót nevettek.

8 hónappal később megszületett Henriett kishúga, aki a Honoria nevetett kapta.

Henriett minden este boldogan mesélte húgocskájának a tarka pillangók történetét!