- Nem! Anya, fogd már fel! Nem fogok partit adni. Elegem van a sok élősködőből. Mindenki csak a sikerből szeretne egy szeletet. Undorodom tőlük. – feleltem ingerülten. Anyám is csak egy hiéna volt, aki élvezte a sikeremmel járó anyagi dolgokat. Új kocsi, új lakás, új férj. Számára ezt jelentette a tehetségem.
- De hát kicsim! Van sok barátod, hívd meg őket!- mondta nyájasan. Utáltam ezt a hanglejtését, mindig olyan behízelgő volt. Most is úgy mosolygott, mint egy hiéna. Ezzel a bulival is csak a saját javát akarja szolgálni. Újra és újra harag ébredt bennem, ahányszor csak ezt csinálta.
- Elegem van belőled! Nem bírok rád nézni, mert elfog az undor!- jelentettem ki.
- Én is így vagyok saját magammal, de holnaptól már nem lesz ilyen gondunk. Felvarratatom az arcomat. A szem környéki ráncok is eltűnnek majd. – újságolta boldogan.
- De attól még ugyan akkora lesz a képed!- morogtam és elindultam a műtermem felé.
- Mit mondtál?- kiabált utánam.
- Azt, hogy amire végzek, te már ne legyél itt!- ordítottam vissza.
- Én is szeretlek drágám!- búcsúzott a megszokott, gyűlölt hangon. Én ezt már nem bírom. Huszonöt évesen még mindig az anyám mondja meg, hogy mit csináljak. Ez annyira szánalmas. A sarkamra kellene állnom.
Már a műtermem ajtaja előtt álltam, amikor megszólalt a telefonom, de mire odaértem már bekapcsolt a hangposta.
„Üdv Lucy! Phill vagyok. Sajnálattal hallottam, hogy meggondolta magát az üzlettel kapcsolatban. Szívesen átvettem volna a galériát, de nem erőszakoskodom. Ha nem, hát nem! Öröm volt önnel megismerkedni!”
- Ne, ne, ne! Phill! Ne tegye le!- kaptam fel a telefont, de már késő volt. Anyám! Megint bekavart. Még múlt héten keresett meg egy műgyűjtő, hogy felvásárolná az egész galériát. Keveset adott volna a szobrokért, de legalább megszabadultam volna tőlük is és az anyámtól is. Már három éve próbálom eladni a galériámat. Valami oknál fogva a megrendelők mindig visszamondják. Anyám áll a háttérben, nem akarja elismerni, hogy visszavonultam. Nem akarok többé ismert lenni. Az elején még jó móka volt, hogy a gyűjtök egymással versenyeztek egy-egy szobromért, de a mostani állapot már túlzás. Úgy ünnepelnek az emberek, mintha én lennék Brad Pitt női kiadásban. Olyan pletykák terjengnek a médiában, hogy én az angol királynőnek is készítettem szobrot, sőt én már a Fehér Háznak is ajándékoztam három mellszobrot. Nevetséges állítások. Tudom jól, hogy ezek mind anyám kezéből kerülnek ki, de nem tudok ellene mit tenni. Tönkre teszi az életemet. Már vagy négy éve nem volt normális kapcsolatom. A környezetemben lévő férfiak csak a pénzemért vannak velem, ami valljuk be nem normális kapcsolat. Elegem van ebből az életből. De most először le kell nyugodjak, ahhoz pedig rádiót kell hallgatnom. Visszasétáltam a műtermembe és bekapcsoltam a kedvenc adómat. Este hat órakor kezdődik a műsorom, a kedvenc bemondómmal. Davis Monro vicces, intelligens és bölcs ember volt. A műsor is élvezhető volt.
- Jó estét minden kedves hallgatómnak. A mai hírek között találtam egy igen érdekes bejelentést. Ezzel kezdeném műsoromat. Lucy Miller holnap este partit rendez galériájában! Wááó! Na mit szóltok hozzá? Kérem a véleményeteket. Én is szívesen elmennék, de gondolom ti sem hagynátok ki egy ekkora bulit. Mindenki ott lesz, aki kicsit is számít. És igen, ezzel most bevallottam, hogy én kicsit sem vagyok fontos! De ez most lényegtelen.
- Mi? Ezt meg honnét szedte? Na ne! Anyám!- válaszoltam meg saját magam a feltett kérdést.
- Miért? Miért teszed ezt velem Istenem? Miért büntetsz?- néztem fel a plafonra, segítséget várva.
- És igen! Megérkezett az első telefonáló! Haló! Mi a véleményed Lucy bulijáról?
- Ki az a Lucy Miller? Úgy istenítik, mintha ő lenne Brad Pitt! Ki ő és mit csinál?
- Végre egy normális ember! Azt hittem mind kihalt! Milyen igaza van. Ki vagyok? És mit tettem, hogy kiérdemeltem ezt a sanyarú sorsot?
- Hát kedves barátom, ő egy fantasztikus szobrásznő. Már a brit királyi családnak is készített szobor, sőt a Fehérházban is van szobra.
- Ezt nem hiszem el! Már te is kezded, Davis? Nem készítettem szobrot sem a királynőnek, sem Obamanak! Miért olyan nehéz ezt elhinni?- ordítottam bele a rádióba. Kár, hogy senki sem hallja.
- Ja! Hogy ő az? Már tudom. A nagymamám is vett tőle szobrokat!
- Hú, akkor a nagymamádnak sok pénze lehet. Milliomos netán?
- Nem! Ő az angol királynő!
- Kac-kac! Nagyon vicces vagy!- dörmögtem.
- Ha-há! Ezt jó poén volt. Köszi, hogy telefonáltál. Figyelem, figyelem. Mi lenne, ha megkérdeznénk magát a művésznőt. Vajon kik szerepelnek a meghívottak listáján? Na nem azért hívom, hogy én is bekuncsorogjak a bulira! He-he! Csak érdekel! Már tárcsázom is.
Amint meghallottam a telefon csörgést villámgyorsan rohantam vissza a nappali felé. Amikor odaértem még csörgött. Lihegve vettem fel.
- Igen Davis?- szóltam bele komoly hangon.
- Jó estét! Remélem nem zavartuk meg semmiben! Állj! Ön honnét tudta, hogy én vagyok az?
- Rendszeresen hallgatom a műsorát.
- Ez nagyszerű, akkor gondolom, nem kell megismételnem a kérdést. Hallgatjuk!
- Az a helyzet, hogy nem lesz parti! Nem is értem, hogy kiterjeszti ezt a hírt. Nem állt szándékomban bulit rendezni, sőt…
- Sőt? Ajaj, ez érdekesnek hangzik! Folytassa, kérem Lucy!
- Ki szeretnék szállni ebből a pörgésből. Ezentúl nem lesz több kiállítás, sem galéria megnyitó, sem interjú, sem bármiféle elképesztő pletyka. Elegem van!
- Hű! Ez aztán a határozottság! Remélem nem a műsor miatt döntött így.
- Nem, Davis! Ezt a kijelentést már három éve fontolgatom. Most megtettem! És boldog vagyok! Végre szabad ember lehetek! Nagyszerű érzés!- kiáltottam bele a telefonba.
- Örülök, hogy ennyire örül. Tudom, hogy az előbb mondta, hogy nem lesz több interjú, de én még is szeretnék kérni öntől egyet, amolyan búcsú kérdéssorok lennének!
- De csak akkor, ha tegezzük egymást!
- BoBy125 azt kérdezi, hogy te most kikezdtél velem? És valójában engem is ez a kérdés foglalkoztat! Na Lucy? Válaszolsz BoBy125-nek?
- Szingli vagyok, szóval megtehetem!- feleltem mosolyogva. Davis válaszként egy tapsvihart játszott be.
- Na! Ez már valami. Nem gondoltam volna Lucy Miller, hogy ilyen vagány vagy!
- Én sem gondoltam volna magamról, Davis!- válaszoltam őszintén. Nem tudom mi ütött belém.
- BarbieGirl azt állítja, hogy te leszbikus vagy. Mit válaszol neki?
- Ezt csak az exem terjeszti. – válaszoltam nevetve.
- Oh, ez szép mentés volt! Hát reménykedek benne, hogy igazat mondtál.
- Az igazat és csakis a színtiszta igazat!- feleltem kuncogva.
- Ennek örülök! További szép estét Lucy Miller és ne feledd, holnap kereslek az interjú miatt!
- Epedve várom a hívásodat!- viccelődtem, aztán leraktam a telefont. Majd tárcsáztam Phillt, de csak a hangposta jelentkezett.
- Szia Phill! Csak szólni szerettem volna, hogy téged csúnyán átvertek! Nem szándékozom megtartani a galériát. Ha még érdekel, akkor hívj! Csaó. – ezzel el is intéztem anyámat.
Késő estig hallgattam még a rádiót. Másnap úgy döntöttem, hogy sokáig alszom. Délután egykor telefoncsörgésre ébredtem.
- Szia Lucy! Davis Monro vagyok!
- Szia!- nyögtem bele kómásan a telefonba.
- Csak nem felébresztettelek?- kérdezte döbbenten.
- A lázadó korszakomat élem.
- Ja, akkor már mindent értek!- felelte szarkasztikusan.
- Kezdhetnénk az interjút?- kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból. A konyha felé vettem az irányt, egy jó erős kávé reményében.
- Oké! Mikor határoztad el magad először, hogy kiszállsz a mókuskerékből?
- Három évvel ezelőtt, amikor az anyám először ment el zsírleszívásra. Ott már éreztem, hogy túl lőttem a célon. – feleltem monoton hangon.
- Ez jó!- nevetett fel hangosan.
- Davis! Nem viccelek!- mondtam komolyabb hangon. Az a nap volt a vízválasztó. Talán, akkor esett át a ló túloldalára. Előtte is már arra felé dülöngélt, de az a zsírleszívás átgörgette a túlpartra. Mostanra pedig a ló már össze is taposta. Csak ez nem látszik rajta, mert a csoda dokija telenyomta kollagénnel. És persze azt is én pénzeltem.
- Hát lehet, hogy akkor ez már pszichés dolog.
- Igen! Lehet, hogy megőrültem!- bólogattam nagy bőszen.
- Milyen szobron dolgozol most?- kérdezte, de hallottam a hangján, hogy mosolyog az előző kijelentésemen.
- Egy magán rendelőnek készítem a görög hőst.
- Mit fogsz tenni, miután eladod a galériát?
- Vidékre költözök, és családot alapítok!
- Hát ez nagyszerű! Hogy néz ki egy napod?- kérdezte. Hosszan ecseteltem neki a napirendemet. Kedves fickó, nagyon szimpatikus. Egy órán át beszélgettünk még.
- Nagyon szépen köszönöm az interjút! Érdekes és szimpatikus jelenség vagy. Megengeded, hogy mint magánember, néha felhívjalak?
- Nagyon örülnék neked!- válaszoltam mosolyogva. A délután többi részében elvonultam dolgozni. Már csak a feje volt vissza a görögnek. A teste kész volt, izmos, kockahasúra sikeredett. Szerencsémre a megrendelő félmeztelen férfit kért, így eltekinthettem a leveles takarásról. Este megint megcsörrent a telefonom. Biztosra vettem, hogy Phill lesz az.
- Haló! Lucy Miller!
- Itt Davis Monro!
- Oh Davis! Élő adás?- kérdeztem megilletődve. Pont most kapcsoltam ki a rádiót.
- Nem! Magán beszélgetés folytatok.
- Hál’ Istennek, mert most nem lennék napra kész a friss pletykákból. – vicceltem el a dolgot. Örültem, hogy felhívott.
- Hogy érzed magad?- kérdezte együtt érző hangon.
- Jól vagyok, köszönöm kérdésed. Anyám ma még nem keresett, szóval viszonylag nyugodt napom volt!
- Lehet, hogy hallotta az interjút és megsértődött!
- Ettől nem kell félnem! Zsírleszívása volt ma, szóval most egy csodás klinikán piheni ki a műtét fáradalmait.
- Anyukád tud élni. Az enyém csak vasárnap megy el, de akkor is csak a templomba.
- Bárcsak az enyém is csak odajárna! Bár egy időben oda is járt, ott szedte össze a negyedik férjét. – mondtam viccelődve. Azt hiszem Bob volt a neve és nagyon szőrős volt a háta. Ennek ellenére anyám imádta, talán a nyaralója miatt, ami Hawaii –n volt.
- Hány férje volt eddig?- kérdezte nevetve.
- Megijednél, ha elmondanám. – tértem ki a kérdés elől.
- Engem érdekel!- erősködött.
- Hét férje volt, de most ismerte meg Jack-et, aki valószínűleg a nyolcadik lesz.
- Úristen! És ez hány borzalmas évet ölel magába!- kérdezte elborzadva.
- Hát ez a legszörnyűbb benne. Mindössze csak 5 éve kezdte el a „férjfalást”. – feleltem megborzongva. Még nekem is szörnyű, pedig én ismertem az összeset.
- Ez durva!
- Az! És voltak még ennél szörnyűbb dolgai is.
- Nem hiszem, hogy erre már készen állok!- felelte nevetve. Vele együtt nevettem, mert igaza volt. Erre egy normális ember sincs felkészülve. De majd egyszer ezt mind megírom könyvben. Nagy sikere lesz!
Egész éjjel beszélgettünk, mindenről egy keveset. Nagyon megkedveltem. Ez a telefonos beszélgetés 2 hónapon keresztül folyamatosan tartott. Minden este, amikor befejezte a műsort, engem hívott. Megismertük egymás gyengéit is, sőt már volt egy veszekedésünk is. Anyám is felépült a „műtétjéből” és megtalált. Szabályosan rám törte az ajtót, de elkésett. Addigra már régen aláírtam a szerződést Phillel. Semmit sem tehetett. Vége volt a karrieremnek. Amikor nevetve meséltem neki, hogy milyen jó üzletet kötöttem sírva fakadt. Fél órán keresztül mesélte, hogy ő milyen jó anya volt, mindent megadott nekem én pedig elárultam őt. Szórakoztató volt hallgatni a siránkozását, de meg kellett tőle szabadulnom, mert véget ért Davis műsora. Menetrendszerűen meg is csörrent a telefon. Pechemre viszont anyám előbb mozdult érte.
- Haló!
- Lucy? Drágám, te vagy az?- kérdezte félénken Davis.
- Ki maga?- ripakodott rá anyám. A gyűlölt hanglejtést használta, legszívesebben kitéptem volna a kézéből a telefont, és leordítottam volna a haját. Ehelyett csak megsemmisülten álltam és vártam a véget.
- Davis Monro, hölgyem! Ha nem tévedek ön Lucy édesanyja.
- Nem téved, én vagyok az! Szabad tudnom, hogy miért zaklatja a lányomat?- úgy beszélt, mint egy nyomozó.
- Csak beszélni szeretnék vele, de úgy vélem most nem alkalmas! Majd visszahívom később!- mentette a menthetőt, de ez sem volt elég anyámnak.
- Jobb lenne, ha soha többet nem hívná. A lányom nem ér rá, hol mi rádiós fantommal társalogni. Ne pazarolja az értékes idejét ön miatt!
- Értettem asszonyom!- felelte és kinyomta a telefont.
- Ez mi volt?- kérdeztem ingerülten.
- Szívesen!- fordult felé mosolyogva. A hiéna mosolya most kiverte a biztosítékot nálam.
- Hogy mered felvenni a telefonomat és az én nevemben beszélni, azzal az emberrel, aki fontos számomra. Képzeld el Davis nagyon sokat jelent nekem. Veled ellentétben, ő foglalkozik velem. – kiabáltam magamból kikelve.
- Nem mehetsz hozzá egy ilyen senkihez!- kiabált vissza. Hát igen, ez anyám. A kapcsolatokat házasságban méri, nála nincs előzmény.
- Inkább egy senki, mint egy szőrős hátú milliomos!- vágtam vissza. Ez telibe talált, láttam, hogy megrándul. Vörös lett a frissen szurkált arca.
- Bob csak egy kis botlás volt az életemben. – sziszegte mérgesen.
- Nagyot kaszáltál a kis botlásoddal. Szerencsétlenről még a gatyáját is leperelted.
- Hogy beszélhetsz így a saját anyáddal?- kérdezte remegő hangon. Most kell megadnom az utolsó döfést.
- Az anyám már nem létezik, te csak egy férjzabáló kollagén múmia vagy!
- Sajnálom, ha így gondolod!- suttogta és elviharzott. Abban a másodpercben megbántam, de nem vonhattam vissza. Most legalább lesz egy kis szabadidőm. Másnap este csörgött a telefon. Davis az, ebben biztos voltam.
- Haló!- szóltam bele nevetve.
- Rodrigez vagyok, és Lucy Millerrel szeretnék beszélni.
- Nem kell álcázni magad, felismertelek a hangodról!- mondtam nevetve.
- A fenébe, lebuktam! Remélem anyukád nincs a közelben!
- Nincs, és mostanában nem is várható! Tegnap este nagyon csúnyán kiosztottam. Sírva rohant el. – meséltem bűnbánóan.
- Ez nem hangzik valami jól. Lucy, te nem vagy ilyen! Kérj tőle bocsánatot, és minden helyre jön!- tanácsolta.
- Ezt fogom tenni!
- Van egy jó hírem!
- Na, hallgatom!- feleltem vidáman.
- Holnap kiveszem az első szabadnapomat és gondoltam, hogy azt veled szeretném eltölteni! Mit szólsz hozzá?
- Nagyon jól gondoltad! Szívesen találkozok veled! Kíváncsi vagyok rád!- válaszoltam.
- Nem kell félned, nincs sörhasam!- viccelődött
- Nekem pedig nincs bibircsókom az orromon!
- Hát ez megnyugtató, drágám!- nevetett.
- Találkozzunk az Olivában! Tudod, hol van?- kérdeztem.
- Persze! Ott szoktunk ünnepelni.
- Nagyszerű! Ebéd vagy vacsora?
- Ebéd!
- Szerintem is!- helyeseltem.
- Miről foglak megismerni?
- Egy karmazsin vörös ruha lesz rajtam.
- Már látom is magam előtt! Vadítóan áll!- bókolt. Imádtam, amikor kedves és megértő volt. Ritka pasifajta. Davisben minden megvolt, ami egy nőnek csak kell. Néha el sem hiszem, hogy egy ilyen kincsre találtam.
Másnap reggel anyám dörömbölésére keltem. Ha az eljegyzését akarja bejelenteni hajnali hét órakor, akkor én megölöm! A selyem sáljával fogom megfujtani.
- Mit akarsz?- kérdeztem mérgesen, miközben kinyitottam előtte az ajtót. Szó nélkül ment el mellettem. Leült a díványra és durcásan nézett rám. Becsaptam az ajtót, és ráérősen ballagtam utána. Szorosabban húztam össze magamon a köntösömet.
- Sajnálom a múltkori incidenst! Nem szerettelek volna megbántani!- kértem tőle bocsánatot, mert tudtam, addig úgy sem árulja el, hogy miért zavarja köreimet.
- Semmi baj! El is felejtettem. Más okból vagyok itt!- legyintett. Na tessék, tudtam én.
- Mégis mi okból?- türelmetlenkedtem.
- Mennyit tudsz te, erről a Davis Monro-ról?
- Többet, mint te, de az a benyomásom, hogy te előszedtél róla valamit!- találgattam cinikusan.
- A testi hiányosságáról tudsz?- kérdezte gúnyosan.
- Hiányosság?- kérdeztem vissza értetlenkedve.
- Itt van! Olvasd csak el!- mondta és előhúzott egy lapot a dekoltázsából. Nem is értettem, hogy fért oda be az a lap. Az egy éve feljavított mellei is alig férnek el.
- Mi ez?- kérdeztem gyanakvóan a papírra sandítva.
- Egy két évvel ezelőtt íródott cikk Monro munkásságáról. – válaszolt egy gúnyos mosoly kíséretében. A hiéna mosolynak most nyoma sem volt.
Davis Monro a látási korlátozottsága ellenére is tökéletes munkát végez a rádiónál.
Csak ezt az egyetlen mondatot olvastam, ami sárgával ki volt emelve, anyám jóvoltából.
- Davis vak?- tettem fel az egyértelmű kérdést.
- Szóval hazudott neked!
- Nem hazudott, mert nem kérdeztem. Csak eltitkolta ezt az információt.
- Az lényegtelen! Hazudott és kész!- legyintett. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Davis nem fog látni. Nem fogja látni a mosolyomat, amikor először találkozunk. Egyáltalán nem nehezteltem rá, nagyon nehéz lehet bevallani egy ilyen dolgot.
- Anya! Kérlek, most menj el! Egyedül szeretnék lenni!- tártam szélesre az ajtót előtte.
- Jó! Majd telefonálok! Ja és jövő héten Thaiföldre utazok Jack-kel! Majd küldök képeslapot! – szólt vissza az ajtóból.
- Hát persze!- suttogtam. Újra és újra elolvastam a cikket. Davis tényleg jó munkát végez. Több ezren hallgatják minden este a műsorát. Meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam. Végre megtaláltam a lelki társamat, nem engedem el csak azért, mert nem tökéletes. Támadt egy nagyszerű ötletem. Pizsamában szaladtam be a műtermembe és kezdtem el dolgozni. Tizenegy órára el is készült a saját mellszobrom életnagyságban. Minden egyes ráncot megformáztam. Davis így el tud majd képzelni engem. Felvettem a karmazsin vörös ruhámat és elindultam a szoborral együtt a megbeszélt helyre. Amikor odaértem a pincér egy asztalhoz kísért, ahol egy napszemüveges férfi ült. Az ingje alatt kidolgozott izmok feszültek. Haja rövid, tüsis volt.
- Sokat késtem?- kérdeztem pár másodperc múlva.
- Nem! Én is most érkeztem!- válaszolt, miközben felállt, hogy kihúzza nekem a széket. Minden gond nélkül sikerült neki. Nem botlott meg, nem tapogatózót. Itt még reménykedtem, hogy a cikk anyám egyik elvetemült terve, de a széke mellett ott volt az árulkodó jel, a fehér bot.
- Miért nem mondtad?- kérdeztem. Nem mertem kimondani a vak szót.
- Ezzel mindig csak elüldöztem a nőket, de te túl fontos voltál. Nem szerettem volna idő előtt felsülni.
- Engem nem üldözöl el! Így van jó, ahogy vagy!- fogtam meg a kezét.
- Lucy, én azt hiszem, szeretlek!- jelentette ki félénken.
- Davis, én azt hiszem, viszont szeretlek!- válaszoltam neki mosolyogva. Megszorítottam a kezét és elé csúsztattam a szobrot.
- Ez mi?- kérdezte a hang hallatán.
- Egy kis ajándék! Én készítettem!- válaszoltam és a kezét a szoborra emeltem. Pár percig csendben ültünk. Figyeltem, ahogy a keze bejár minden apró részletet a szobron. Minden egyes ráncon külön végighúzta az ujját.
- Gyönyörű vagy!- szólalt végül meg. Felemelte a kezét, egészen az arcomig. Az ujjával letörölte a némán ejtett könnyeimet. A látása nélkül is teljes életet élhetünk együtt. Amit csak tudok, megalkotok neki szoborként. Én vagyok a szeme! Szerinte így sokkal jobban járt, és őszintén bevallva, én is így gondolom.
Lucy Miller, a szobrász egy látáskorlátozott férfit szeret. Ez a sors vagy csak véletlen egybeesés?
1 megjegyzés:
Most olvastam el a Képtelen vonzódást. Az Álomkő jobban tetszett, de ez is igazán jó írás.
Megjegyzés küldése