Az ikrek!

Julie éjjeliszekrényén türelmetlenül pattogott az ébresztőóra. A lány hirtelen csapott rá a hangoskodó dologra. Álmos volt, de fel kellett kelnie. A szomszéd szobában nem hallott semmi neszezést, valószínűleg Heidi még mindig alszik. Halkan nyitott be testvéréhez. Az ágyon egy nagyon kócos lány feküdt keresztben. A feje lelógott az ágyról. Julie hang nélkül emelt fel egy párnát a földről és erősen elhajította. Pontosan Heidi fejét találta el, mire a lány morgolódások közepette felült az ágyban.

– Kelj fel! Mindjárt suli!- parancsolt rá Julie, aztán sarkon fordult és kisietett a fürdőbe. Pár perc múlva Heidi is követte. Egymás mellett álltak a tükör előtt és fésülködtek. Teljesen egyformák voltak. Szőke hajúk keretezte gyönyörű, szív alakú, hófehér arcúkat. Egy dologban mégis különbőztek külsőre. Heidinek volt egy anyajegye jobb oldalon a szája felett. Csak erről lehetett megkülönböztetni az egypetéjű ikreket. Minden másban teljes volt az egyetértés, még az öltözködési stílusuk is megegyezett.  Hosszas készülődés után frissen és üdén léptek be a konyhába, ahol már apjuk készítette nekik a reggelit.

– Jó reggelt Apu! – köszöntek egyszerre a lányok. Ez sokszor megesik velük, egyszerre beszélnek, vagy éppen kiegészítik egymást. Ez hozzá tartozik az ikertémához.

– Jó reggelt Napsugaraim! Jól aludtatok? Remélem, készen álltok az utolsó gimnáziumi évetekre. – kérdezte tőlük kirobbanó jó kedvvel.

– Minden rendben van!- válaszolt mosolyogva Julie.

– Ma későn jövök haza, még van pár elintézni valóm. A vacsorával ne várjatok meg!- állt fel az asztaltól reggeli után a férfi.

– Lehet, hogy mi se eszünk itthon! Lizzyvel megünnepeljük az új tanévet.

– Nagyszerű! Akkor a gond letudva!- sóhajtott fel az apa. Mindig azon fáradozik, hogy a lányoknak ne legyen semmiben hiányuk. Az édesanyjukat a szülés közben vesztették el. Henriett életerős nő volt, de valamilyen komplikáció lépett fel a szülésnél. A lányok nevelésében segédkezett még a nagymama is, akinek levendula farmja van vidéken. Az ikrek sokat időztek nagyanyjuknál, a mostani nyarat is ott töltötték.

– Akkor este találkozunk! – búcsúzott el a lányoktól. Heidi reggeli után mosogatott, miközben Julie összeszedte a könyveiket. Már nagyon várják az új tanévet. Julienak a tanulás hiányzott a legjobban, míg Heidinek csak a barátok hiánya okozott gondot. A suliba kocsival indultak, és mint mindig most is Heidi vezetett. Julie túl bizonytalan a kormány mögött, ő inkább élvezi az utat Heidi mellett. A suli csak 10 percre volt a házuktól. Amikor beértek a parkolóba már meg is pillantották legjobb barátnőjüket, Lizzyt. A lány egy gazdag házaspár örökbe fogadott gyereke volt, nagyon félénk és visszafogott. Az ikrek azonnal kiszúrták, hogy Lizzy bőre sokkal barnább a megszokottnál.

– Szia Lizzy! – köszöntek neki egyszerre.

– Sziasztok!– mosolygott félszegen.

– Na ki vele, hol voltatok nyaralni? – kérdezte nevetve Heidi.

– Ó, csak leruccantunk Hawaiira! – legyintett a lány.

– Csak? – kérdezte Julie nevetve.

– Leruccantunk? – folytatta Heidi csodálkozva.

– Hawaiira? – kérdezték döbbenten egyszerre.

- Na jó! Ott töltöttük az egész nyarat. – vallotta be szégyenlősen. A lányok ezen jót mulattak.

– Veletek mi volt? Hol voltatok? – terelte a témát Lizzy.

– Hát mi a nagyinál töltöttük a nyár nagy részét.

– Imádom azt a farmot! – lelkesült be Lizzy. A lányok múlt nyáron lehívták őt is, együtt múlatták az idő.

– Mi is így vagyunk vele! – mosolyogtak az ikrek. A termükig vezető úton sok ismerős arccal találkoztak. Heidi vigyorogva köszöntött mindenkit. Boldog volt, hogy újra részt vehet a közösségi életben.

– Na és milyen az új szomszéd? – kíváncsiskodott Lizzy.

– Milyen új szomszéd? Van új szomszédod?

– Nem nekem, hanem nektek! – mondta türelmetlenkedve barátnőjük.

– Nem is tudtunk róla! – ámult el Julie.

– Pedig jobban járnátok, ha megnéznétek! – mosolygott mindensejtetően Lizzy.

– Jól néz ki? – kíváncsiskodott Heidi.

– Még annál is jobban! Múlt héten láttam, éppen a verandát festette újra! Nagyon izmos és jóképű!

– Akkor nekünk is látnunk kell! – csillant fel Heidi szeme. Az órák végére már teljesen kielemezték az új srácot, mármint amennyit Lizzy látott belőle. Az ikrek arra a megállapításra jutottak, hogy még ma látni szeretnék. Az utolsó óra végét jelző csengőszó után azonnal haza mentek. A kocsifelhajtóhoz érve jobban szemügyre vették a szomszéd házat. Hatalmas szerencséjük volt, mivel a kiszemelt a kertben nyírta a füvet. Félmeztelenül. Izzadt felsőteste csak úgy csillogott. Mind a két lány megigézve bámulta őt a kocsiból. Amikor a fiú észre vette lelkes közönségét, nevetve intett neki oda. A lányok csak ekkor eszméltek fel és szálltak ki a kocsiból. Még mindig a látvány hatása alatt voltak, amikor oda sétáltak a kerítéshez.

– Hello! Josh vagyok! Az új szomszéd! – mutatkozott be.

– Hello! Én Heidi vagyok!

– Én pedig Julie.

– Hát örülök, hogy megismerkedtünk, de nekem most dolgoznom kell! – indult volna vissza.

– Josh! Ha van kedved, akkor ma este átjöhetnél hozzánk! Egy ismerkedő estet rendezek, vagyis rendezünk, de csak ha te is benne vagy! – csapot le a kínálkozó alkalomra Heidi.

– Nagyon szívesen!

– Akkor nyolcra nálunk!

– Ott leszek! – mondta nevetve Josh, majd elindult vissza a házba.

– Ez meg mi volt?- kérdezte döbbenten Julie.

– Micsoda? – adta az ártatlant testvére.

– Egy ismerkedő estet rendezek! – utánozta Julie nővére hangját.

– Most tényleg ezen akadtál ki? Véletlen nyelvbotlás volt!

– Nem, ez nem az volt! Te ezerrel ráhajtottál Joshra.

– És ha igen? Akkor mi van? – kérdezte indulatosan Heidi.

– Nem szeretném, ha megszegnéd a szabályokat.

– Az csak egy rakás hülyeség! – rázta a fejét Heidi.

– Eddig be tudtad tartani, most miért nem akarod?

– Ezek nem szabályok, csak ígéretek!

– És te csak így megszegnéd az ígéreteidet?

– Ez most nem számít! Tetszik nekem és kész. Meg akarom magamnak szerezni.

– És ha azt mondom, hogy én is megszerzem? – kérdezte kacéran Julie.

– Akkor azt mondom, hogy ez lehetetlen. Te nem vagy képes felszedni egy ilyen srácot.

– Na csak figyelj! – sziszegte mérgesen Julie, azzal beviharzott a házba. Heidi sokáig gondolkodott még, végül rájött, hogy nem éri meg veszekedni Josh miatt.

– Ne haragudj rám! – mondta lehajtott fejjel, amikor belépett közös szobájukba.

– Te ne haragudj!

– Szerintem ejtsük ezt a témát. Hagyjuk a fenébe. Találunk nála jobb pasit is.

– Teljesen igazad van Heidi! – ölelte át testvérét szorosan. Este nyolc előtt már lent várakoztak a konyhában.

– Beszéljük meg a szabályokat! – húzta le az egyik székre testvérét Heidi.

– Oké. Ez jó ötlet. Csak ismerkedjünk, beszélgessünk.

– Rendben. Akkor semmi csábítás. – vonta le a következtetést Heidi.

– Pontosan. – eközben megszólat a csengő is. Mindketten izgatottan igazították meg ruháikat, de amikor észre vették egymást, nagyot nevettek. Öntudatlanul is egymás ellen versenyeznek. Ami elég furcsa volt. Ők még sose versenyeztek egymással, mindig egyenlőnek tekintették egymást. Eddig a napig.

– Szia! – köszöntötték Josht a legszebb mosolyukkal.

– Sziasztok! Hoztam egy kis bort az ismerkedéshez! – emelt fel egy becsomagolt palackot. A lányok nagy bánatára Josh eltekintett az ing nélküli öltözködéstől. Az este alkalmából felvette az újonnan vásárolt szatén ingjét. Szőke hajtincsei szabadon garázdálkodtak, kócos összhatásba sűrűsödve. A két lány számára Josh a tökéletes férfi címet érdemelte ki. De sajnos az egyezmény kötötte őket. Nincs csábítás! A vacsora jó hangulatban telt és a bor is rekordidő alatt fogyott el. A desszert elfogyasztása után a teraszra ültek ki, ahol előkerült még egy üveg bor. Amikor már ez is elfogyott a hangulat a tetőfokára hágott. A társalgás átment a kérdezz, felelek játékba. Egyre többet tudtak meg a másikról, de az nem biztos, hogy holnap is emlékezni fognak rá. Fél 11 körül egy telefonhívás szakította meg a beszélgetést. Julie azonnal ugrott is. Sietve ment be a nappaliba.

Az apjuk volt az, csak azért telefonált, hogy minden rendben van-e otthon. Julie vett egy mély levegőt mielőtt válaszolt volna. Nehezen

forgott a nyelve az elfogyasztott bor után, de sikerrel győzte meg apját. Minden a lehető legnagyobb rendben van. Végezve a telefonbeszélgetéssel sietett vissza teraszra. Nem szeretett volna kihagyni egy percet se a Josh-val való társalgásból. Amikor viszont kiért a teraszra megdöbbentő látvány fogadta. Heidi Josh ölében ült, és majd felfalták egymást. Tudomást se vettek Julieról addig, amíg a lány meg nem köszörülte a torkát.

– Mi a francot műveltek? – kérdezte haragosan. A páros ijedten vált el egymástól. Heidi azonnal felfogta tettének súlyát.

– Én annyira sajnálom. Nem így akartam. – magyarázkodott. De ez feleslegesnek tűnt. Julie csak a fejét rázta, még most se hitte el az előbb látottakat.

– Julie! Te is, én is enyhén részegek vagyunk! Beszéljük meg ezt holnap, józanul. – tanácsolta megnyugtatás képen Heidi.

– Nem! Ezen nincs mit megbeszélni!- üvöltötte Julie. Sírva szaladt be a házba. Onnét pedig ki a garázsba.

– Mit akarsz tenni? – jött utána Heidi.

– Elmegyek! – jelentette ki Julie.

– De hisz alkoholt ittál, így nem mehetsz sehova!

– Nem te fogod meg mondani! Soha többet nem szólhatsz bele az életembe. Nem vagy többet a testvérem. Utállak! – üvöltözött újra.

– Annyira sajnálom, de ez csak egy egyszerű csók volt!

– Ez nem csak az volt! Tetszik neked?

– Azt hiszem igen! – válaszolt lehajtott fejjel Heidi.

– Hát nekem is! De te elrontottál mindent, mert ezek után már nem egyenlők az esélyeink.

– Lemondok róla, tiéd lehet! Csak bocsáss meg nekem! – kérlelte Heidi, most már ő is sírt.

– Soha többet nem tudok benned megbízni! Végeztem veled! – zárta le a témát Julie. Beszállt a kocsiba és kitolatott. Meglepően jól vezetett. Mindent jól látott, a reflexei is zavartalanul működtek. Csak a sötétség zavarta egy kicsit. Nem volt oda sose az éjszakai kocsikázásokért. De most ez se érdekelte. Minél messzebb akart kerülni Heiditől. Még soha sem csalódott ekkorát senkiben, pláne nem az ikertestvérében. Szörnyen érezte magát. Dühös volt. Mindenért csak Heidit okolta. Minden az ő hibája. Soha többet nem szól hozzá. Annyira belemerült dühös gondolataiba, hogy észre se vette, amikor áttért a szembejövő sávba. Már csak arra eszmélt fel, hogy egy kamion eszeveszettül dudál. Mire észbe kaphatott volna, az ütközés elkerülhetetlen volt. Utolsó másodpercében csak azt suttogta, hogy: „Segíts Heidi!” A sötétség villámgyorsan nyelte el.

Heidi sírva rogyott le a garázsban. Mindent elrontott, ezt sose tudja helyrehozni. Julienak igaza volt.  Pár percig csendben sírt a helyiségben. Majd Josh nyitott be.

– Itt maradjak veled? – kérdezte suttogva, miközben lehajolt Heidi mellé.

– Erre semmi szükség. Menj csak haza! Megvárom, amíg Julie haza jön.

– Hát akkor, viszlát. Köszönöm a meghívást és sajnálom! – búcsúzott el. Fél perccel később Heidi hallotta csukódni az ajtót. A ház teljesen üres volt. A csend tapintható volt. Egyedül csak a lány halk zokogását lehetett hallani. Nem tudta pontosan hány órát ülhetett ott a sötétben, de a csengő rángatta vissza a való világba. Biztos Josh az, gondolta. Nem akart kimenni ajtót nyitni. De amikor már ötödszörre csengettek, és kopogtattak, ki kellett mennie. Vajon mi lehet ennyire fontos? Az ajtót kinyitva nagyon meglepődött, aztán azonnal pánikba is esett, mert két rendőr állt vele szemben. Azonnal Julie jutott az eszébe. Reménykedett benne, hogy nem esett semmi baja.

– Mi történt vele? – kérdezte köszönés nélkül a rendőröket. Már a pillantásukból tudta, hogy nagy a baj.

– Az ikertestvére balesetet szenvedett! Életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba. – válaszolta sajnálkozva az egyik rendőr. Heidi először fel se fogta a mondat jelentését. Csak szavak villogtak az agyában: életveszély, kórház, baleset…

– Bekísérhetjük önt a kórházba? – kérdezte pár perc csend után a másik férfi. A lány nem tudott megszólalni ezért csak bólintott. Sokkos állapotban volt. A szavak még mindig nem álltak össze egy teljes mondattá. Eszébe jutott az apja is, neki még nem is szóltak.

– Az apám tud már róla? – kérdezte elhaló hangon. Azt hitte, hogy ezt meg se hallották a rendőrök.

– Már a kórházban van. – válaszolta azonnal az egyik. A kórházban Heidi azonnal kiszúrta az apját. Ott ült egy kórterem előtt, teljesen megsemmisülve. Nem értette, hogy történhetett. Este még minden rendben volt Julie szerint. Most viszont itt ül és a lánya életéért aggódik. Szörnyű érzés fogta el, amely már ismerős volt számára. Ezt érezte akkor is amikor elvesztette a feleségét. Élete legszebb és egyben legtragikusabb napja volt az. Emlékszik az orvos minden szavára. Amikor kint várakozott a szülőszoba előtt az orvos kirohant és élete legfontosabb kérdését tette fel neki. A doktor szerint komplikációk léptek fel a szülés közben. Vagy az anyát mentik meg vagy az ikreket. Ezt a döntést bízták az apukára. A fejében azonnal megfogalmazódott a válasz. A feleségét akarja életben tudni. Nem akarja elveszíteni. Két óra múlva újra megjelent az orvos és szomorúan közölte, hogy már nem tudták megmenteni a feleségét. Az ikrek ekkor még eszébe se jutottak. Csak az foglalkoztatta, hogy a szerelme már nem él. Végül is kiderült, hogy a két lányt meg tudták még menteni. Egészségesen születtek, nincs velük semmi probléma. Abban a percben elfelejtette bánatát, amikor kezében foghatta lányait. Gyönyörűek voltak, de a szorító érzés hamar visszajött. És azóta ezzel kell élnie.

– Apa, jól vagy?- rántotta vissza a férfit lánya hangja. Még mindig a kórházban voltak a kórterem előtti székeknél. Senki se tudott semmit. Csak vártak és reménykedtek.

– Én teljesen! De mi történt? Miért ült autóba? – kérdezte kétségbeesetten a lányát.

– Veszekedtünk, ő pedig nagyon megharagudott rám és elment otthonról.

– Ti sose veszekedtek! Mi történt?

– Én vagyok a hibás! Miattam történt minden!- fakadt sírva Heidi.

– Jaj, dehogyis! Nem a te hibád! Ez baleset volt! – próbálta vigasztalni lányát, miközben átölelte. Több órán át csak ültek és hallgattak. Senki se szólt semmit. Egyszer csak egy orvos lépett ki a szobából és egyenesen hozzájuk indult. Kísértetiesen hasonlított ahhoz a másik esethez. De az apa reménykedett benne, hogy ez nem olyan kimenetelű lesz.

– Jó estét! Dr. Hendelsson vagyok! Önök Ms. Miller hozzátartozói?

– Igen! Doktor úr mi a baja? Jól van már? – zúdította rá a kérdéseket az apa. Reményei szerint, ha ezekre választ kap, akkor a régi eset nem ismétlődhet meg.

– Julie állapota sajnos nagyon súlyos! Több belső szerve is megsérült. A legfontosabb mégis a fejsérülése, ami súlyos agykárosodáshoz vezethet. Sürgősen meg kellett műtenünk, de nem tudunk még semmi biztosat mondani!

– Életveszélyben van? – kérdezte kétségbeesetten Heidi.

– Sajnos azt kell mondjam, hogy igen! Holnap tudok csak pontosabb diagnózist felállítani, majd amikor már a kritikus időszakon túl lesz!

– Bemehetünk hozzá? – kérdezte az apa.

– Ma már nem! Még altató hatása alatt tartjuk az intenzív osztályon. Holnap a látogatási idő alatt bemehetnek hozzá!

– Köszönjük szépen! – rázott kezet a doktorral az apa.

– Azt javaslom, hogy menjenek haza pihenni. Holnap sokkal jobb lesz, kipihenve.

– Rendben! – mondta a férfi és már el is indult kifelé. Heidi viszont nem követte, csak állt a folyóson és teremajtóra bámult.

– Gyere haza kicsim! Neked is pihenned kell. – karolta át lányát és kivezette a kórházból. Haza érve senki nem szólt a másikhoz, csak bementek a szobájukba. Heidi nem tudott aludni. Állandóan a veszekedésük vízhangzott a fejében. Hogy tehetett ilyet a saját testvérével? Julie mindig is érzékenyebb volt nála. Mekkora butaságot tett. Ott kezdődött az egész, hogy ha nem hívta volna át Josht, akkor most minden rendben lenne. Mindenki boldog lenne. Reggelig le se hunyta a szemét. 7 körül kikelt az ágyból, felöltözött és lement a konyhába. Apja már ott volt, kezében egy nagy bögre kávéval. Ő se aludt valami sokat.

– Reggeli után bemegyek a kórházba. Jössz te is?

– Igen apa! Én is szeretném látni! Szerinted, felépül? – kérdezte. Ez a kérdés foglalkoztatja a legjobban. Mi lesz, ha nem? És ha Julie meg…? Még magában se merte kimondani.

– A testvéred nagyon erős lány! Ebből is felépül. Neki ez nem jelenthet gondot.

– Remélem! – mondta a lány és a könnyei akaratlanul is kicsordultak. Reggeli után azonnal elindultak a kórházba. A kórteremhez érve pont a tegnap éjszakai orvossal találkoztak össze.

– Jó reggelt! Sajnálom, de nem szolgálhatok jó hírrel. Juliet ma reggel egyszer már újra kellett éleszteni, ennek következtében pedig mély kómába esett. A reflexei megszűntek, de a légzése és a keringése még fent maradt. Ha jól sejtem Julie közel jár az agyhalálhoz. Fokozatosan leépül. Végül már csak a gépek fogják életben tartani.

– Ez mégis, hogy következhetett be? Kómába esett? Ez hihetetlen!

– A súlyos fejsérülése miatt történt az egész! - magyarázta készségesen az orvos.

– És mit lehet most tenni? Van valami gyógyszer, ami segíthet rajta? – kérdezte Heidi.

– Sajnos most nem tudunk rajta segíteni, a kóma nagyon összetett betegség. A legfontosabb most az, hogy más külső fertőzésektől megvédjük. Azt azonban meg kell kérdeznem, hogy Julie nem volt e beteg mostanában?

– Nem! Semmi baja nem volt!

– Szedett valamilyen gyógyszert?

– Nem!

– Akkor ezekkel nem lesz baj! Julien sok vizsgálatot kell még elvégeznünk, de most bemehetnek hozzá. Olyan mintha aludna, de semmire se reagál. Nem hallja majd önöket! – magyarázta szomorúan a doki.

– Köszönöm, hogy őszinte volt velünk! – mondta hálásan az apa. Legalább most már tudnak mindent.

– Ez a kötelességem. – mondta az orvos, azzal már el is indult a nővérpult felé. Apa és lánya kézen fogva léptek be a szobába, ahol Julie feküdt gépekre kötve. Szörnyű látvány volt. Mindenhol kötés borította, a jobb lába eltört és az arcát egy csúnya vágás szelte ketté. Heidi a látványtól rosszul lett. Ő ezt nem fogja bírni. Erre nem képes. Becsukta a szemét és maga elé képzelte ikertestvérét, még amikor ép volt az egész teste. Gyönyörű volt. Heidi mindig is úgy látta, hogy Julie sokkal szebb nála még az iker dolog ellenére is. A haja sokkal lágyabb esésű volt. Szemei sokkal fényesebbek. Büszke volt rá, hogy Juliet a testvérének tudhatta. Kár, hogy ezt már Julie nem hallhatja. Két órán át csak csendben ültek az ágy körül. A gépek csipogása hallatszódott csak.

– Most be kell mennem a céghez, de sietek vissza. – állt fel végül az apa.

– Én itt maradok vele! – jelentette ki Heidi. Nem akar elmozdulni Julie mellől, amíg a lány jobban nem lesz. Ha kell, ideköltözik a kórházba, de nem hagyhatja magára. Most nem! Egész délelőtt csendben ült és nézte a fekvő lányt. Annyira békésnek tűnt, mintha csak aludna. De Heidi tudta jól, hogy nincs semmi se rendben. Egyszer-kétszer bejött egy nővér és kicserélte az infúziót, de azon kívül egyedül voltak. Kora délután kopogtattak az ajtón. Amikor a lány kinyitotta az ajtót Josh-val találta magát szembe.

– Szia! Én csak hallottam a balesetről és gondoltam meglátogatom Juliet. Neked meg el szeretném mondani, hogy mennyire sajnálom a tegnapi esetet. Én nem akartam. Annyira rosszul érzem magam miatta. – vallotta be lehajtott fejjel a fiú.

– Nem a te hibád volt! Az egész az én hibám. Megesküdtem valamire, de megszegtem.

– Ne így állj hozzá! Meg fog gyógyulni!

– Reménykedek benne!

– Én nem is zavarok tovább. Csak még egy kéréssel fordulnék feléd.

– Mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Heidi.

– Ma jön a mennyasszonyom Floridából. Meg szeretnélek kérni rá, hogy a tegnapi incidensről ne nagyon beszélj neki. Megtennéd ezt nekem?

– Mennyasszony? - kérdezte megdöbbenve.

– Igen! Együtt vettük a hazát, csak neki még volt egy kis elintéznivalója. Most repül csak utánam. – magyarázta közömbösen Josh.

– Persze! Nem szólok egy szót sem! – biztosította kábultan a lány. Azt akarta, hogy tűnjön el a férfi. Mindenről ő tehet. A semmiért veszekedtek Julieval, hiszen mennyasszonya van. Ezt nem hiszi el. Ilyen nem létezik! Ez csak egy rossz tréfa lehet. A Sors játszadozik vele! Ebben most már egészen biztos volt.

A délután folyamán az orvos is meglátogatta Juliet.

– Most el kell vinnem őt egy kivizsgálásra! – magyarázta Heidinek.

– Milyen kivizsgálásra?

– Különféle laboratóriumi vizsgálatokat végeznek el rajta. Gyorsabban kideríthetjük, hogy mi áll a kómája hátterében. Az agykárosodása már biztos, de lehetséges, hogy még több oka is van.

– Mint például? – kíváncsiskodott Heidi. Mindent meg szeretett volna tudni.

– Lehet, hogy kezdetleges cukorbetegsége van vagy a veséje okozza a gondot.

– Mennyi esélye van arra, hogy felébred?

– Ezt csak a vizsgálatok után tudom megmondani! Változó! Lehet, hogy egy egyszerű műtéttel helyre hozzuk a bajt, de az is lehet, hogy soha többet nem ébred fel. Ezt neked is fel kell dolgoznod! Esetleg, ha valakivel meg szeretnéd beszélni, vagy csak nem értesz valamit, akkor nyugodtan hívj fel!

– Nagyon szépen köszönöm Dr. Hendelsson!

– Hívj csak Peternek! – mondta mosolyogva a doki.

– Doktor úr? Hova vigyük először a beteget? – szakította őket félbe egy nővér.

– Teljes vérképet kérek, aztán pedig glükóz és májfunkció vizsgálatot, a szén-monoxidmérgezést is nézzük meg, végül pedig egy drogtesztet. – sorolta fel.

– Julie sose drogozott! – háborodott fel Heidi.

– Minden vizsgálatot elvégzek! Nem lehetünk elég biztosak!

– Dr. Hendelsson! A vérvizsgálatra még várni kell! – jött be egy újabb nővér.

– Jó, akkor először elvégzem a gerinccsapolást! – mondta és már oda is lépett Julie mellé. Az egyik nővér az oldalára fektette és felhúzta a hálóingjét. Heidi csak most látta igazán, hogy mennyi sérülés, karcolás van Julie egész testén.

– Most mit fog csinálni? – kérdezte félénken a dokit. Nem volt benne biztos, hogy a gyomra bírni fogja a véres jeleneteket. De Julieért bármit megtenne.

– Lecsapolom a gerincét. A gerincvelőből vett folyadékot a további vizsgálatoknál használjuk fel. 

– Ez nem fáj neki?

– Nem! Julie nem érez semmit sem, annyira mély kómában van. Nincs vele közvetlen kapcsolatunk, lélegzik, a keringése jó, de a külső környezetre egyáltalán nem reagál.

– Nem is hallhatja, amit mondok neki?

– Lehet, észlelni fogod, hogy Julie érti majd, de ez sosem egyértelmű. Ha valamilyen reakciót váltasz ki belőle a szavaiddal, akkor az már a javulás egyik jele. Kérlek, hogy majd ezekre nagyon figyelj.

– Milyen reakciókra figyelhetnék? – kérdezte zavarodottan Heidi.

– Vannak érzései, sokszor érez majd fájdalmat is és ekkor lehetséges, hogy a reflexei újraindulnak. Az ujjai mozgása is már egy jó jel. Az se kizárt, hogy a fájdalmak miatt szapora lesz a szívverése, izzadni fog.

– Hogy tudok neki segíteni?

– Sokat beszélj hozzá. Fogd a kezét. Még az is segíthet, ha felolvasol neki a kedvenc könyvéből. Bármi segíthet. Az is eszembe jutott, hogy talán az ikreknél szorosabb az összeköttetés. Téged talán jobban érzékel, mint bárki mást.

– A vizsgálatokból kiderül majd, hogy mennyi ideig lesz…

– Ne, ne, ne! Ezen ne is gondolkodj! Ez az állapot nem időhöz köthető. Julienak kell küzdenie. Harcolnia kell, és ezt ő is jól tudja.

– De mégis milyen esélyei vannak?

– Jobbak az esélyeik a balesetek sérültjeinek és a fiataloknak.

– Szóval akkor még van remény! – sóhajtott fel Heidi.

– Remény az mindig van! – helyeselt Peter, aztán kiment a kórteremből.

2 hónappal később

– Hello Julie! Tudom, egy kicsit késtem, de akkora sor volt a pékségben! Na de mesélj valamit! Mi történt az este? Remélem, nem voltál rossz!- ült le Heidi az ágy mellé. Julie még mindig kómában feküdt. Az állapota egyre rosszabb volt, de Heidi sose adta fel. Mindig van remény!

– Tegnap este elkértem Lizzytől a leckét. Fúj, matekból is van egy csomó lecke. Sajnálom, de abból mindig is te voltál a jobb. Ezeket a példákat én nem tudom megoldani. Ha szerencsém van, akkor ma is benéz Peter és segít nekünk. – mondta mosolyogva a lány. Már megszokta, hogy  magában beszélget. Nagyon hiányzik neki Julie. A hangja, a nevetése, az ölelése!

– Irodalomból feladtak egy verset! Meg kell tanulni, de szerencsére nem hosszú. Felolvasom, jó? Így mindketten megtanulhatjuk!

William Shakespeare

Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk,

Gyűlölni tudni, hogy újból szeressünk.

Kell tudni zokogni meg sírni,

Valakit megunni aztán visszahívni.

Csalódni százszor, csalódni ezerszer,

Hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer.

– Na, hogy tetszik? Szerintem nagyon szép vers! – mosolygott Heidi és még párszor elmondta a verset. Gyorsan meg is tanulta.

– Ez nem is volt olyan nehéz! – állt fel nevetve Julie mellől.

– Jaj, Julie, mikor ébredsz már fel? Nagyon hiányzol már apának is. – mondta elkeseredetten a lány. Ekkor lépet be az ajtón Peter. Heidinek mindig jobb napja lesz, amikor az orvos megjelenik. Sugárzó mosollyal köszöntötte a lányt. Peter is szeretett bejárni, szívügyén viselte Julie gyógyulását és persze Heidi is nagyon kedves lány volt.

– Szia Peter!

– Sziasztok! Mi újság van? – tudakolta mosolyogva, miközben megölelte Heidit.

– Semmi különös! Julieval most tanultunk meg egy verset! De sajnos a matekkel nem boldogulunk!

– Majd később segítek, de most nem ezért jöttem! – váltott komolyabb hangnembe a doktor.

– Mi a baj? – kérdezte rémülten Heidi.

– Először is: Julie érdekében meg kell ismételni az agyvizsgálatokat.

– Miért kell megismételni? – kérdezte zavarodottan Heidi.

– Biztos akarok lenni benne, hogy Julie agya még működik. Erre a legalkalmasabb a MRI.  A mágneses mezők és mikrohullámok segítségével kapunk egy képet az agyról. Ennek segítségével megkülönböztethetőek a sérült szövetek az épektől. Két hónappal ezelőtt már elvégeztük ezt a tesztet Julienál. Ha most több sérült, mint ép szövet lesz, akkor…

– Mi lesz akkor? – rémült meg.

– Akkor sajnos nem sok esélyt látok arra, hogy Julie valaha is felépül. De ez még nem biztos, előbb el kell végezni a tesztet.

– Van még más rossz híred is a számomra?

– Ma bejön a főorvos és beszélgetni akar veled!

– Ő mindig csak akkor jön, amikor rosszabbodik a helyzet! – állapította meg keserűen Heidi. Két héttel ezelőtt is bejött a főorvos, akkor Julie rossz májfunkciójáról beszélt. Nem akart újabb rossz híreket hallani.

– Csak hallgasd végig! Nem kell elfogadnod, csak ülj és hallgass! Utána majd megbeszéljük, csak mi ketten! – ajánlotta fel Peter.

– Ez kedves tőled! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled!

– Jó napot! – lépett be szobába a főorvos.

– Jó napot doktor úr! Van valami új fejlemény?

– Kedves Heidi! Nem sok jót tudok mondani! A kóma időtartama döntően az agykárosodás mértékétől függ, elsősorban ezen múlik, hogy visszatér-e a páciens tudata, vagy kómában marad véglegesen. Julie esetében ez a két hónap sajnos nagyon rossz előjel. A műtét sikeresen végződött, a vérrögöt eltávolítottuk.

– Ezt én is tudom!

– De sajnos a kóma bekövetkeztét nem is az agykárosodás okozta döntő mértékben. Az agyi keringési zavar, az újra élesztés a fő ok. Azt kell mondanom, hogy Julie elérte a vegetatív állapotot. Ez a legsúlyosabb!

– Ez mit jelent?

– 100 betegből mindössze csak 2 épül fel teljesen ebből az állapotból. Lehetséges, hogy Julie is felébred, de akkor számolnunk kell a következményekkel.

– Mint például?

– Újra kell tanulni a járni, beszélni, írni és még rengeteg dolgot.

– Julie igen is él még! Azt érezném, ha már nem lenne itt! Peter is azt mondta, hogy az agyhalál még nem biztos! Vizsgálják meg még egyszer. Kérem!

– Dr. Hendelsson még nem teljes értékű orvos, a szavahihetőségét pedig megcáfolom.

– Peter igen is kiváló szakember, sokkal többet foglalkozik a betegekkel, mint maguk! Bármit is mond, Julie még nem halott! – mondta feszülten Heidi.

– Nem óhajtok önnel vitába szállni Miller kisasszony! – mondta a főorvos és becsapta maga után az ajtót. Egy másodperc múlva viszont újra benyitott.

– Dr. Angyali Hendelsson fáradjon az irodámba! – gúnyolódott.

– Sajnálom, nem akartalak bajba keverni! – esett kétségbe Heidi, mikor újra ketten maradtak. Mindketten Julie ágya mellett álltak.

– Semmi baj! Csak egy fejmosás, amit mostanában elég sűrűn kapok.

– Azért, mert sokat vagy Julieval? – találgatott Heidi.

– Azért, mert sokat vagyok veled és Julieval! – javította ki.

– Ne kockáztass miattunk! Csak tedd a dolgodat! Én elleszek egyedül is!

– Nem akarlak itt hagyni! Sokat jelentesz számomra! – hajtotta le a fejét.

– Én is így érzek irántad, de nekem Julie most a legfontosabb!

– Persze, megértem! Akkor én most megyek is! – mikor kilépett a teremből Heidi sírva rogyott le testvére mellé. Kétségbe volt esve. Szerette Petert, de Juliet is.

– Julie! Segíts nekem! Kérlek, kelj fel! Tudom, hogy nem haltál meg! Itt vagy még, érzem! – suttogta, miközben felfeküdt Julie mellé az ágyra. Átölelte ikertestvérét és a fülébe suttogta a szavakat. Egy órán át csak feküdt fent az ágyon. Julie kezét simogatta, amikor megmozdult a lány keze!

– Julie? Ez te voltál? Jézusom! Csináld még egyszer, kérlek! – kérlelte mosolyogva testvérét. A lány ujja újra összerándult. Heidi felpattant az ágyból és kirohant megkeresni Petert. Meg is találta az öltözőben. Éppen indult volna haza. Amikor meglátta a lányt megijedt, Julie szíve biztos leállt! De a lány nem sírt, hanem nevetett. Peter nem értette a dolgot.

– Megmozdult a keze! – kiabálta nevetve Heidi.

– Micsoda? Ez lehetetlen!

– Tényleg! Kétszer is! Gyere és nézd meg a saját szemeddel!- mondta, és már húzta is a kórterem felé a férfit. Leültek Julie ágyára és izgatottan várták, hogy a lány mikor mozdul meg újra. Fél órán át semmi sem történt.

– Heidi, biztos vagy benne? Lehet, hogy csak képzelődtél! – szólalt meg a férfi elkeseredetten. Nehezen hitte el, hogy Julie megmozdult.

– Igazat mondok! Julie, kérlek, mutasd meg Peternek is azt, amit nekem mutattál. – kérlelte Heidi a lányt. Pár percig nem történt semmi, aztán végül Julie kinyitotta a szemét, de azonnal vissza is csukta. Bántotta a szemét a fény.

– Láttad ezt? Kinyitotta a szemét! – kiáltott fel boldogan Heidi.

– Ez hihetetlen! – csodálkozott a férfi. De nem tudott többet mondani, mert Heidi megcsókolta. Ez volt a legédesebb csók, amit valaha kapott. Teljesen beleszerettet a lányba. A csóknak Heidi vetett végett hirtelen.

– Sajnálom! Nem akartalak csak így letámadni!

– Szeretlek! – csak ennyit tudott mondani a férfi.

– Én is szeretek mindenkit, de nagyon bánt a fény! – suttogta Julie mérgesen.

– Beszél!– kiáltott fel Heidi, most már folytak a könnyei a boldogságtól. Miközben ő odasietett Juliehoz, addig Peter elsötétítette a szobát.

– Igen beszélek! Végre! – nyitotta ki újra a szemét Julie most már nagyobb sikerrel. Heidit pillantotta meg legelőször.

– Szia Julie! Dr. Hendelsson vagyok, az orvosod! Minden végtagodat tudod mozgatni? – sietett oda Peter is.

– Igen, mind nagyszerű!

– Fáj valahol?

– A fejem egy kicsit, de csak, amikor megmozdítom! – válaszolt Julie. Ránézésre nem volt semmi baja, mintha most ébred volna fel egy nagyon hosszú álomból.

– Megyek és hívom a főorvost és a nővéreket! Meg kell vizsgálnunk! – monda Peter és már el is tűnt. Heidi könnyes szemmel fordult vissza ikertestvéréhez.

– Tudod egyáltalán, hogy mi történt veled? – kérdezte rekedt hangon.

– Persze! Mindenre emlékszem! A balesetre is, bár a műtétre már nem igazán. Talán az altató miatt esett ki az a rész! – válaszolt mosolyogva.

– Végig a tudatodnál voltál?- ámult el Heidi. Sokat beszélgettek erről Peterrel, de az orvos bevallása szerint Julie már a kóma előtt sem érzékelte a külvilágot.

– Igen! Mindent hallottam, de aztán valami történt! Pár percre elvesztettem az eszméletemet, és amikor visszatértem, akkor már csak a te hangodat észleltem.

– Újra élesztettek, mert leállt a szíved. Akkor estél kómába.

– Még apát se hallottam, pedig tudtam, hogy itt van mellettem. Két hónapon át csak a te tartottad bennem a lelket. Tudtam, hogy ha Heidi még itt van, akkor nekem küzdenem kell. Annyiszor próbáltam kinyitni a szemem, de valamiért sosem sikerült. Egészen ez idáig. Pánikba estem, amikor azt mondtad, hogy agyhalál. Féltem, hogy élve eltemettek vagy bármi mást tesztek velem.

– Nem engedtem volna, hogy eltemessenek! Én mindig is tudtam, hogy te élsz! Peter szerint lehetséges, hogy te a kóma alatt hallhattad a körülötted lévő embereket. Azt viszont biztosra vette, hogy engem hallasz, az ikerség miatt.

– Mindent hallottam! Ma még egy verset is tanultam! – mondta mosolyogva Julie.

William Shakespeare

Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk,

Gyűlölni tudni, hogy újból szeressünk.

Kell tudni zokogni meg sírni,

Valakit megunni aztán visszahívni.

Csalódni százszor, csalódni ezerszer,

Hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer.

– Ez egyszerűen csodálatos! Tényleg ez a vers volt az!

– Hallottam a bocsánatkéréseidet is! Minden este így búcsúztál el tőlem. Én pedig minden egyes alkalommal megbocsátottam neked. – Julie szemeiben is megcsillantak a könnycseppek.

– Annyira sajnálom azt az estét!

– Én is, főleg, hogy semmi értelme nem volt! Tényleg mennyasszonya van?

– Most már felesége! – bólogatott Heidi, még most is haragszik Joshra.

– De hát flörtölt veled!

– Tudod! Annyira mérges vagyok rá, de leginkább magamra.

– Na és milyen a feleség?

– Rettentően csinos! Bankár! – válaszolt mindensejtetően. Julie csak mosolygott.

– De amint hallottam, neked már van más! – vonta fel kérdőn a szemöldökét Julie.

– Peter? Nem az, amire gondolsz!

– Az előbb mondta, hogy szeret! Te viszont nem válaszoltál neki!

– Igen, mert te közbeszóltál!

– Hoppá, tényleg! Mit válaszoltál volna neki?

– Nem tehetem! – rázta a fejét Heidi, a szeméből újra folyni kezdtek a könnyek, de most nem a boldogság miatt.

– Azt mondtad neki, hogy most én vagyok a legfontosabb, de én már jól vagyok! Szabad a pálya. Menj, cserkészd be!

– Nem tehetem meg veled még egyszer! – hajtotta le a fejét Heidi.

– Ez nem rólam szól. Az a múltban volt, ez pedig itt a jelen. Különben is, én lennék a legboldogabb, ha összejönnél vele.

– Túl fiatal vagyok hozzá!

– Micsoda? 19 éves vagy ő, pedig ha jól tudom 25! Ez semmi!

– Túl sokat tudsz, ahhoz képest, hogy két hónapig kómában voltál.

– Valaki sokat beszélt az ágyam mellett. 

– Hiányoztál!– ölelte át Heidi. Végre hallhatta a hangját, a nevetését.

– Te is nekem!

– Az ikrek néha összekapnak, de akkor is ikrek maradnak! – mondták egyszerre, miközben szorosan ölelték egymást a kórházi ágyon.

Julie pár hét múlva elhagyhatta a kórházat. Hamarosan újra suliba járt. Heidi és Peter pedig egy hónap múlva már össze is költöztek!   

Peter könyvet írt Julie kómájáról, ami rövid időn belül bestseller lett.